Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1921. szeptember 13-án született, Márokban. Édesapja földműves volt, 1929-ben felköltöztek Budapestre, ahol szállítómunkásként dolgozott. Angyalföldön laktak, meglehetősen rossz körülmények között.
Lakatosinasnak szegődött a Magyar Felvonó és Gépgyárba. A Lehel út túloldalán, a Steyr Műveknél dolgozott művezetőként, Gáspár . Biszku 1938-tól járt el a Reiter Ferenc utcai ifjúmunkás otthonba, 1943-ban a Vasas Szakszervezet tagja lett. 1944-ben felvették a kommunista pártba. 1944-ben Somkuti János angyalföldi ellenállási sejtjének Gáspár Sándorral együtt fegyvereket juttattak.Az ostrom után "huszonöt ember alakította meg Angyalföldön a kommunista pártot, egy kocsmában. Ott tagja lettem a Végrehajtó Bizottságnak. 1946-ban elvittek a budapesti pártbizottságra. A Káder Osztály munkatársa lettem. Először is maga a név engem nagyon megdöbbentett. Nem is tudtam, mi az, hogy káder". 1949 májusában hat hétig a KV Káder Osztály alosztályvezetője volt. A Rajk -ügyben letartóztatott Szőnyi Tibor osztályvezető utódja Földes László lett, és Biszku Földes korábbi helyére, a Budapesti Pártbizottság Káder Osztályának élére került. 1951-ben "a bizalom megingott, ezért váltottak le. Hidasnak hívták a Budapesti Pártbizottság akkori titkárát, tőle kaptam útravalóul: 'Most áthelyezünk Kőbányára, dolgozd fel magad.' Mondom: hova?"
A X. kerületi Pártbizottság titkára volt 1953 szeptemberéig, amikor megkezdte tanulmányait a Politikai Főiskolán. 1955-ben végzett. "Olyan minősítést kaptam, hogy kispolgári anarchista, pártmunkára alkalmatlan. Azt hiszem, Mező elvtársnak köszönhetem -Mező Imrének és másoknak, akik kiharcolták- hogy a XIII. Kerületi Pártbizottságra kerültem első titkárnak." (Kötetünk másik szereplője, Benke is Mező emberének tudta magát.)
"1956. október 30-ig a XIII. kerületben voltam. Miután a vezetés szétesett, többedmagammal, Földes Lászlóval, Károlyi Gyulával, Virág Edével bementem a Parlamentbe. Tudni akartuk, hogy mi van ott. Apró elvtárs akkor miniszterelnök-helyettesként dolgozott. Nála találkoztunk, javaslatot tettünk, hogy ebben a helyzetben mit kellene csinálni. Valami kis fegyveres erővel még rendelkeztünk, az volt az elképzelésünk, hogy Budapest környékén ezeket gyülekeztetni kell, és hozzá is kezdtünk a szervezéshez." "[...] jött a november 4-ei fordulat, és attól a naptól kezdve én nem a kerületben voltam, hanem a központban, a Nádor utcában és aztán a Parlament épületében. Elkezdtük a párt budapesti szervezeteinek újjászervezését." Megalakulásától tagja volt az MSZMP KB-nak valamint az Intéző, majd Politikai Bizottságnak. A Budapesti Pártbizottság Intéző Bizottsága második ülésén, 1956. december 8-án Biszkut választotta elnökévé.
1957. február 28 -án a Forradalmi Munkás-paraszt Kormány tagja lett, így megvált a Budapesti Pártbizottságtól. 1957. március 1-én a belügyek vezetésével bízták meg, május 9 -én belügyminiszter lett. "Megpróbáltam kitérni, de nem engedték meg. Határoztak a Központi Bizottság ülésén, és akkor én szalutáltam, tudomásul kellett vennem." 1961. szeptember 13 -án a Minisztertanács elnökhelyettesévé lépett elő.
A VIII. kongresszuson (1962 november ében) adminisztratív KB-titkár lett (november 27-én mentették fel kormánytagsága alól). A KB 1963 december i ülésén Biszku pártszervező KB-titkár lett. A IX. kongresszuson (1966 ) két reszortot kapott: felső szintű pártszervező és adminisztratív KB-titkár lett. A X. kongresszus után (1970 ) közölték először a Pártépítési Munkaközösség névsorát, melyet ő vezetett (a munkaközösség valószínűleg korábban is működött). 1973 január jában PB-határozattal új bizottságot, a KB Titkárság Testnevelési és Sport Bizottságát hozták létre, melynek vezetésével őt bízták meg.
1972 őszén szovjet támogatást élvezve Biszku Komócsin Zoltánnal és híveivel szövetségben konzervatív politikai fordulatot akart végrehajtani és megpróbálta Kádárt is megbuktatni. Berend T. Iván szerint a 70-es évek elején Biszku, a reformkritikus úgy érvelt a direkt központi beavatkozás visszaállítása mellett, hogy az állami nagyüzemeket, mint a munkásosztály fellegvárait meg kell védeni. A hetvenes évek közepén a szocialista termelési viszonyok erősítése és a tőkés tendenciák érvényesülési lehetőségének elreteszelésének szószólója volt, és ezzel megadta a háztáji és a kisegítő tevékenységek elleni fellépés ideológiai alapját. A feladatot abban látta, hogy a szövetkezeti tulajdont is állami tulajdonná kell alakítani, ezért tartotta szükségesnek a termelőszövetkezeti összevonásokat. Síkra szállt a jövedelmek differenciálásával szemben. Számára, mint 1974 tavaszán meg is fogalmazta, a párt politikája munkáspolitika. Ennek jegyében születtek határozatok a párt szociális összetételére és káderpolitikájára. E politika jegyében kampány indult azért, hogy munkások gyorsan vezető posztokra kerüljenek -az állami oktatási rendszer megkerülésével. Gyorstalpaló tanfolyamokat szerveztek és korrigálták az egyetemi felvételi rendszert is: munkások érettségi nélkül is egyetemre kerülhettek.
A KB 1978 április i plénumán tisztségeiből felmentették. Távozásának okait latolgató feltételezések nyomtatásban megjelent és nem cáfolt változata szerint kimutatást készített politikai és gazdasági vezetők korrupciós ügyeiről. Ezt a jelentést bemutatta a párt vezetésének, de közölték vele, hogy nem hajlandók botrányt csinálni. Biszku erre Moszkvában átadta Brezsnyevnek a listát, remélve, hogy szovjet kezdeményezésre megindul a tisztogatás, melynek hullámain a párt élére kerülhet. Brezsnyev az előzményekről nem tudva a jelentést a magyar vezetésnek tulajdonította, és visszaküldte Budapestre. Biszkut azonnal nyugdíjazták. A XII. kongresszuson (1980 ) visszahívták a Politikai Bizottságból.
1980-tól a SZOT Számvizsgáló Bizottságának elnöke. A XIII. kongresszuson (1985 ) a KB-ból is kihagyták.
Kommunizmuskutató Intézet
1921. szeptember 13-án született a Bereg vármegyei Márok községben, szegényparaszti családban. Szüleivel nyolcéves korában költöztek Budapestre, a XIII. kerületbe. Apja itt szállítómunkásként dolgozott.
Az elemi és a polgári iskola elvégzése után 1937-ben a Magyar Felvonó- és Gépgyárban lett szerszámlakatos-tanonc. Segédlevele megszerzését követően ugyanott, 1942-től a Marx és Mérei Tudományos Műszerek Gyárának angyalföldi részlegében, később a Hoffmann és Társa Cégnél, majd a Magyar Philips Művekben dolgozott.
1938-tól bekapcsolódott a munkásmozgalomba: a szociáldemokrata ifjúsági mozgalomban tevékenykedett, belépett a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetségébe. Visszaemlékezése szerint 1944-ben a későbbi párt- és szakszervezeti vezetővel, Gáspár Sándorral együtt fegyvereket szállított az egyik ellenálló csoportnak. 1945. januárban, a szovjet csapatok bevonulása után részt vett a Magyar Kommunista Párt (MKP) XIII. kerületi szervezetének megalapításában, tavasszal pedig elvégezte a debreceni pártiskola hathetes tanfolyamát. Ezt követően kerületi pártszervezőként, majd titkárhelyettesként dolgozott Angyalföldön.
1946-ban az MKP Nagy-budapesti Bizottsága káderosztályára helyezték politikai munkatársnak, majd osztályvezető-helyettesnek. Beosztását a szociáldemokrata pártnak az MKP-ba történt 1948 nyári beolvasztásával létrejött Magyar Dolgozók Pártjában (MDP) is megtartotta.
1948 őszén elvégezte a hat hónapos pártiskolát, ahonnan az MDP Központi Vezetősége káderosztályára került, majd kinevezték a nagy-budapesti pártbizottság személyzeti vezetőjének.
Az ötvenes évek belső pártharcai őt sem kímélték: 1951 májusában funkciójából leváltották s a kőbányai pártbizottság élére száműzték. Mindezek ellenére két évvel később már esélyesként tartották számon a fővárosi titkári kinevezésre, de az előterjesztést a Politikai Bizottság elutasította. 1955-ben szűkebb pátriája, a XIII. kerület pártbizottságának első titkárává nevezték ki.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején egészen október 30-áig kerületében tartózkodott. Angyalföldön a kommunista vezetés a forradalom első napjaiban a kerületi pártbizottság tagjaiból, párttagokból és munkásokból fegyveres egységet szervezett a felkelők ellen. E napokban a budapesti pártbizottság Köztársaság téri székházából is több ízben kérték segítségét; a pártház védői az október 30-i ostrom idején is kapcsolatban voltak Biszku Bélával. Ő és a kerület katonai parancsnoka indította útba azokat a páncélosokat, amelyek beavatkozása (ti. helyismeret hiányában éppen a pártbizottság épületét vették tűz alá) lényegében megpecsételte a védők sorsát. A pártszékház eleste után néhány napig bujkált.
A november 4-i szovjet inváziót követően Biszku az elsők között csatlakozott a Moszkva által első számú vezetővé emelt Kádár Jánoshoz. November elején bekerült az új párt döntéshozó testületeibe, az Ideiglenes Intéző Bizottságba és az Ideiglenes Központi Bizottságba. Az MDP utódaként létrejött Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Budapesti Ideiglenes Intéző Bizottsága tagjaként, decembertől elnökeként ő kezdte meg a szétesett fővárosi pártapparátus újjászervezését.
1957 februárjában kinevezték a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagjává, s megbízták a belügyek vezetésével. A pártban a legfelsőbb szintet 1957 nyarán érte el, amikor egyaránt tagja lett a Központi Bizottságnak és a Politikai Bizottságnak.
Az elnyomó rendszer kulcsembereként, belügyminiszterként a legfelső szinten ő irányította az 1956-os forradalom utáni büntető eljárásokat. A Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztálya Vizsgálati Osztálya (mint a megtorlásokat végrehajtó rendőri szerv) politikai felügyeletét legfelső szinten, különösen a kiemelt fontosságú ügyekben, az MSZMP PB által felállított operatív bizottság látta el, amelynek ő volt a vezetője. A bizottság számos esetben napi szinten intézkedett az eljárások menetéről, a kihallgatásokról, vagyis tagjai személyesen részt vettek a megtorlások irányításában.
Mindezek mellett tevékenyen részt vett a volt miniszterelnök, Nagy Imre elleni koncepciós per előkészítésében is. 1957 augusztusában Kádár János őt küldte Moszkvába, ahol Jurij Andropovval, az Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága osztályvezetőjével és más szovjet vezetőkkel egyeztette a Nagy Imre-per vádiratát és az ítéleteket. Nagy Imre kivégzését a szovjet vezetés egyetértésének tudatában támogatta. Paradox módon, az 1960. márciusi KB-ülésen ő volt a részleges amnesztiatervezet előterjesztője, amelyet azonban utóbb a következőképpen kommentált: „Amikor […] kiengedtük őket, […] azt mondtuk nekik, hogy büntetésüket felfüggesztettük, de nem szüntettük meg, és ha a rendszer ellen kettőt pisszennek, akkor újra a börtönben fogják magukat találni.”
1961 szeptemberében Kádár János kormányának elnökhelyettese lett.
Az MSZMP VIII. kongresszusától a KB Titkárságának tagjaként folytatódott pályafutása a párt legfelső vezetésében. A hatvanas évek első felében több, egymástól különböző pártfunkciót is betöltött: adminisztratív és pártszervezés ügyekkel foglalkozó titkárként például ő vezette a KB Pártépítési Munkaközösségét. A párton belül helyzetét jól mutatta, hogy 1965. júliustól formálisan is ő lett az MSZMP második embere, Kádár János első titkár állandó helyettese. S bár ez a megbízatása a nyilvánosság számára ismeretlen maradt, ekkoriban, Aczél György mellett, ténylegesen is Kádár legfontosabb szövetségese volt a párt felső vezetésében. Ők ketten voltak a kádárizmus jellegadó figurái: a vezető értelmiségiekkel vacsorázgató és őket manipuláló „kultúrcézár”, és az egyéníthető vonásokkal nemigen rendelkező, szürke apparátcsik Biszku, aki, ha kellett, a „puha diktatúra vasökleként” működött.
A hatvanas évek végétől, az új gazdasági mechanizmusnak nevezett, a reformok irányába korlátozott lépéseket tevő csomag miatt fokozatosan eltávolodott Kádártól. Ő és eszmetársai (például Gáspár Sándor, Komócsin Zoltán, Pullai Árpád) a rendszer tulajdonképpeni bázisát képező életszínvonal-politikát féltették a reform mellékhatásaitól, különösen a jövedelmi különbségek növekedésétől. Ekkor mutatkozott meg Biszku valódi arca: a hatvanas-hetvenes évek fordulójára ő lett a „resztalinizációs”, ortodox kommunista pártellenzék legmarkánsabb alakja.
1970 után mentora, Kádár János ellen fordult. Ekkortájt az első titkár – szovjet beleegyezéssel történő – eltávolításától sem riadt volna vissza. Ha ezt nem is, annyit mindenesetre sikerült neki és társainak elérniük, hogy 1972-től a reformokat befagyasztották s megindult egyfajta visszarendeződés. Ezt Biszku és eszmetársai komoly győzelemként könyvelhették el.
A „reformerek” háttérbe szorítása e kör befolyása a párt legfelső vezetésében mégsem növekedett. Ellenkezőleg: a személyi politikában mindig igen kiszámítottan és sokáig eredményesen taktikázó Kádár nem engedett nagyobb teret a látszólag győztes frakció képviselőinek, sőt, hatalma biztosítása érdekében fokozatosan tőlük is megszabadult, s helyüket új káderekkel töltötte be. (Moszkva számára a „reform” megtorpedózása volt a lényegi kérdés, Biszkuékat elsősorban erre használták. Egyebekben Kádár megfelelő helytartó volt a számukra.)
A hetvenes évek elején Biszkut az akkor felállított Testnevelési és Sportbizottság vezetőjévé nevezték ki, de továbbra is vezette a Pártépítési Munkaközösséget. Vezetése alatt lett a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke Kutas István, aki bevezette azt az újfajta „követelményrendszert”, amely sokak szerint fő oka volt a magyar futball több évtizedes mélyrepülésének. A sportfunkcionáriusi időszaka idején rendezett 1976-os montreáli olimpiára – felsőbb pártutasításra – mindkét lányát beválasztották a röplabdázók utazó keretébe, annak ellenére, hogy eredetileg csak egyikük utazott volna.
Kádár 1978 áprilisában vált meg tőle: felmentették KB-titkári posztja alól, és nyugdíjazták. Ezt követően kimaradt a PB-ből, és 1985 márciusában a KB-ból is, majd ugyanabban az évben parlamenti mandátuma is megszűnt; egyedül a Vas-, Fém- és Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezete Központi Vezetőségében viselt tagságát őrizte meg 1989-ig.
A rendszerváltoztatást követően feleségével, Behringer Évával – aki a Művelődésügyi Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztálya vezetőjének helyettese volt a Kádár-korban – visszavonultan élt rózsadombi házában.
2014. május 13-án a Fővárosi Törvényszék katonai tanácsa az 1956-os forradalom utáni megtorlásokban játszott szerepe kapcsán felbujtóként, több emberen elkövetett szándékos emberöléssel és bűnpártolással megvalósított háborús bűntett miatt, valamint lőszerrel való visszaélésért és a kommunista bűnök tagadásáért első fokon öt és fél évi börtönbüntetésre ítélte. A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla 2015. június elsején az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és új eljárás lefolytatását rendelte el. 2015. december 17-én a Fővárosi Törvényszék két év – három évre felfüggesztett – börtönbüntetésre ítélte. A bíróság a megismételt eljárásban ugyanakkor felmentette őt az 1956 decemberében a budapesti Nyugati téren, illetőleg a Salgótarjánban történt, összesen 49 halálos áldozatot követelő sortüzekkel összefüggésben a felbujtóként, aljas indokból, több ember sérelmére elkövetett emberöléssel megvalósított háborús bűntett vádja alól.
2016. március 31-én Budapesten halt meg, életének 95. évében.
Életút, tisztségek:
1945 elejétől a Magyar Kommunista Párt (MKP). 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1945. április – 1946. Az MKP Budapest XIII. kerületi pártbizottságának tagja, majd titkárhelyettese.
1946 – 1948. ősz: Az MKP (1948. július 14-től: MDP) Nagy-budapesti Bizottsága Káderosztályának politikai munkatársa, majd osztályvezető-helyettese.
1948: Elvégzi a hat hónapos pártiskolát.
1949. április – június 28. Az MDP Központi Vezetősége Káderosztályán a gazdasági alosztály vezetője.
1949. június 28. – 1951. május 7. Az MDP Budapesti Pártbizottságának tagja.
1949. június 28. – 1950. június 25. Az MDP Budapesti Titkárságának tagja.
1949. június 28. – 1951. május 7. Az MDP Budapesti Bizottsága Káderosztályának vezetője.
1950. június 15. – 1954. december 7. Budapest Főváros Tanácsának tagja.
1950. június 25. – 1954. április 11. Az MDP Budapesti Pártválasztmányának tagja.
1951. május 7. – 1953. szeptember. Az MDP Budapest X. Kerületi Bizottságának első titkára.
1953. szeptember – 1955. június. A Pártfőiskola hallgatója.
1955. július 4. – 1956. október 31. Az MDP Budapest XIII. Kerületi Bizottságának első titkára.
1956. november 7. – 1957. június 9. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának (IIB) és (november 10-től) Ideiglenes Központi Bizottságának tagja.
1956. december 8. – 1957. június 9. Az MSZMP Budapesti Ideiglenes Pártbizottságának tagja.
1956. december 8. – 1957. február 26. Az MSZMP Budapesti IIB elnöke.
1957. február 28. – 1957. május 9. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagja.
1957. március 1. – 1957. május 9. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány belügyminisztere.
1957. május 9. – 1961. szeptember 13. Belügyminiszter.
1957. június 29. – 1980. március 27. Az MSZMP Központi Bizottsága (KB) Politikai Bizottságának tagja.
1957. június 29. – 1985. március 28. Az MSZMP KB tagja.
1958. november 26. – 1971. február 10. Országgyűlési képviselő.
1961. szeptember 13. – 1962. november 27. A Minisztertanács elnökhelyettese.
1962. november 24. – 1978. április 20. Az MSZMP KB titkára.
1966 – 1989. A Vas-, Fém- és Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezetének Központi Vezetőségének tagja.
1967. február 21. – 1978. április 20. Az MSZMP KB Pártépítési Munkaközösségének elnöke.
1973. január 30. – 1978. április 20. Az MSZMP KB Testnevelési és Sportbizottságának vezetője.
1975. július 4. – 1985. április 19. Országgyűlési képviselő.
1980–1989: A Szakszervezetek Országos Tanácsa Számvizsgáló Bizottságának elnöke.
