Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
Művei
Hosszúpályiban született, 1908. május 15-én. Péklegény volt.
1923-tól részt vett a munkásmozgalomban. 1927-től tagja a szociáldemokrata pártnak. 1939-től az Élelmezési Munkások Országos Szövetségének főtitkára. 1941-től az SZDP Fővárosi Vezetőségének tagja. 1942-ben a József Attila Emlékbizottság kezdeményezője és tagja. 1942. nyarán letartóztatták, 1942. őszén szabadult. 1943-ban az SZDP vidéki szervező titkára lett, és az Élelmezési Munkások Országos szövetségének főtitkárából elnök lett. 1944. március 19. után újra letartóztatták, Nagykanizsára integrálták.1945. augusztusáig az SZDP országos titkára, majd vezető titkára. 1947-től az SZDP főtitkárhelyettese. Kulcsszerepe volt abban, hogy Szakasits távollétében a szociáldemokraták elfogadták a fúziót. 1948. március 10 -én tagja lett az ekkor létrehozott MKP-SZDP közös PB elnökhelyettese és a közös Szervező Bizottság tagja, a pártegyesítő konferenciáig. Az MDP I. kongresszusán tagja lett a PB-nek, a Titkárságnak és a Szervező Bizottságnak.1948. augusztus 18-án a budapesti pártbizottság első titkára lett, eddigi tisztségei érintetlenül maradtak. 1949. június 11 -től könnyűipari miniszter lett , július 1-ig volt a Budapesti Pártbizottság első titkára. Az 1950 május i KB ülésen felügyelete alá rendelték az Adminisztratív Osztályt. 1950. augusztus 4 -ig volt könnyűipari miniszter; 16 -án letartóztatták Révész Ferenccel és Vajda Imrével.
{- 1956-ban rehabilitálták. A KV 1956. július 18-21 -i ülésén PB-tag lett, július 30 -tól a Minisztertanács elnökhelyettese.
Tűzparancsot követelt a PB 1956 október 23-i ülésén
1956. október 24-ig volt a Minisztertanács elnökhelyettese. 1956. október 28 -án kimaradt a szűkebb vezetésből.
1956. november 7-én megalakult az Ideiglenes Központi Bizottság
1956. november 4 -én tagja lett a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, és a novemberben megszervezett Ideiglenes Intéző Bizottságnak. A KB 1957 február i ülésén adminisztratív KB-titkár lett, Kádár helyettese. Április 30-tól a Budapesti Pártbizottság Ideiglenes Intéző Bizottságának elnöke is. 1957. május 9 -én államminiszter lett.
1957 október 30-án, a Budapesti Pártbizottság előtt
1959. november 2-ig volt a Budapesti Pártbizottság első titkára; továbbra adminisztratív titkár, és államminiszter, utóbbi funkciót 1960. január 15 -ig töltötte be.
1962. október 11-12 -i ülésén a KB megtárgyalta beadványát, melyben lemondott tisztségeiről, visszahívták a PB-ből, felmentették KB-titkári posztjáról, kizárták a KB-ból.1965-ben kilépett a pártból, 1972-ben visszalépett.
További források
Kommunizmuskutató Intézet
Hosszúpályiban (Bihar vm.) született 1908. május 15-én. Apja görögkatolikus kántortanító volt, akinek anyagi okokból elkövetett öngyilkossága után anyja a hat gyerekkel Nagyváradra költözött. 1917-től három idősebb testvérével együtt a debreceni árvaházban nevelkedett. Négy elemi iskolai osztályt végzett. A román megszállás idején visszakerült Nagyváradra, mivel román származásúnak gondolták (neve románul [muresan] „marosit” jelent]. Itt pékinasnak szegődött, Steiner Viktor pékmester műhelyében dolgozott. 1922-ben lett segéd, és a sütőipari munkások helyi szakszervezetébe is belépett. Első beszédét a helyi sütőmunkások szervezetében tartotta; szónoki képességét későbbi pályáján még ellenfelei is elismerték. (Foglalkozása miatt a mozgalomban, később országszerte „Buci Gyuri” néven emlegették; ő maga élete végéig büszkén vállalta eredeti foglalkozását.)
1926-ban áttelepült Magyarországra. Budapesten 1934-ig továbbra is alkalmi sütőmunkásként dolgozott. A fővárosban bekapcsolódott a magyarországi szakszervezeti mozgalomba, „a Mozgalom” lett fő foglalatossága, mindenütt ott volt, ahol történt valami, munkáskórusokban énekelt, buzgón látogatta a munkásszemináriumokat, szívós erőfeszítéssel művelődött. Rész vett az 1930. szeptember elsejei nagy tüntetésen. A Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP) még 1927-ben belépett. A ’30-as évek elején bejárta Németországot, még Skandináviába is eljutott. Párt- és szakszervezeti küldöttként járt az akkor szociáldemokraták által irányított „vörös” Bécsben, ahol nagy hatást gyakoroltak rá a munkásjóléti intézmények. Itthon a párt vezetői is felfigyeltek a roppant agilis, jó szervező és ígéretesen szónokló fiatalemberre; a párt „eszének” tartott Mónus Illés is igen nagyra hivatottnak látta.
1939-ben főtitkárrá választotta a több szakszervezetet összefogó Élelmezési Munkások Országos Szövetsége (ÉMOSZ). 1941-ben tagja lett a Szociáldemokrata Párt (SZDP) fővárosi vezetőségének. 1942 januárjában többedmagával – jórészt illegális kommunistákkal együtt – ő is részese volt József Attila Emlékbizottság megalapításának, s ez már gyanakvással tölthette el a régi vágású szociáldemokrata vezetőket: Marosánt talán a háttérből a kommunisták instruálják, akik számára szinte kizárólag az SZDP kínálta a legalitás tágabb fórumait. Ez év nyarán letartóztatták, a Margit körúton tartották fogva, de néhány hónap után a szociáldemokrata vezetés elérte szabadon bocsátást. 1943-ban az SZDP vidéki szervezőtitkára lett; még ebben az évben az ÉMOSZ elnökévé választották.
A német megszállást követően újra letartóztatták és Nagykanizsára internálták, október elején szabadult.
Időközben az illegalitásba szorult SZDP vezető köreiben számottevő tényező lett a Szakasits Árpád körül formálódó, fiatal káderekből álló csoport, amely egyre határozottabban szorgalmazta a kommunistákkal való szorosabb együttműködést, noha attól a párt 1944. március 19-e előtt több alkalommal elhatárolódott. Az ország számára végzetes napokban szociáldemokraták október 10-én aláírták a megállapodást a kommunistákkal a két párt politikájának teljes összehangolásáról. Marosán kezdettől az együttműködést pártoló kör egyik hangadója volt, s az 1945 utáni új helyzetben is a kommunista pártérdekek (eufemisztikusan: az egységes munkáspárt követelése) fő exponensének számított a szociáldemokrata vezetésben. Politikai pályájának ez volt és maradt a vezérmotívuma: „Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!” – mondta 1945. május elsejei beszédében.
1945 januárjában a szociáldemokrata pártvezetés teljhatalmú megbízottjaként érkezett Debrecenbe, hogy felvegye az érintkezést az ott székelő Ideiglenes Kormánnyal. 1945. április másodikán Budapestről delegálták az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, majd – az 1953–58 közötti parlamenti ciklust leszámítva – 1963-ig nemzetgyűlési, illetőleg országgyűlési képviselő volt.
Az SZDP 1945 augusztusában tartott XXXIV. kongresszusán az országos pártvezetőség és a politikai bizottság tagjává, vezető titkárrá, másfél évre rá, 1947 februárjában már, fentebbi tisztségei mellett, főtitkárhelyettessé választották. Ugyancsak 1945-től vezette a szociáldemokrata pártközpont vidéki osztályát. Párton belüli pozíciói ezt követően is folyamatosan erősödtek.
A koalíciós időkben már nyíltan szemben állt az SZDP azon vezetőivel, akik kitartottak az önálló párt fenntartása mellett. 1947 őszén ugyanis – a hidegháború kiéleződése és az új, a korábbi „népfrontos” elképzeléseket sutba dobó sztálini új politika idején – világossá vált számára, hogy a két munkáspárt egyesülése elkerülhetetlen – voltak pártjának más vezetői, akik másként vélekedtek. 1947-től az SZDP főtitkárhelyetteseként folyamatosan ő tárgyalt a kommunistákkal, ráadásul úgy gondolta, hogy Rákosi egyenrangú partnernek tekinti őt. (Visszaemlékezéseiben ő maga sem tagadta, hogy ekkoriban már szoros kapcsolatot ápolt Rákosi Mátyással és a Magyar Kommunista Párt [MKP] más vezetőivel.) Még ekkor is úgy vélte azonban, hogy a fúzió az egyenrangúság alapján történhet. 1948 tavaszára-nyarára kiderül, hogy ez súlyos és alapos tévhit, ekkor azonban már nem volt visszaút. Mi több, Marosán tevőleges szerepet játszott a pártegyesítést ellenző vezetőknek az SZDP-ből – sőt, az országból – való eltávolításában és a pártfúzió levezénylésében.
1947–48 fordulójától az események felgyorsultak: 1948 februárjában a nagy-budapesti vezetőségi ülésen, Szakasits távollétében, keresztülvitte a „jobboldaliak” képviselőinek lemondatását. Február 21-én pártja nevében ő is egyik aláírója volt az SZDP és az MKP egyesítését előirányzó, akkor még nyilvánosságra nem hozott dokumentumnak. Március közepén, miután elhatározták, hogy a két párt július elsejéig egyesülni fog, tagja lett az ekkor felállított közös Politikai Bizottságnak (PB) és Szervező Bizottságnak (SZB).
1948. június 14-én a Magyar Dolgozók Pártját (MDP) életre hívó egyesülési kongresszuson – Farkas Mihály és Kádár János mellett – ő lett a harmadik („díszszocdem”) főtitkárhelyettes, emellett további tisztségekkel is elhalmozták: beválasztották a Központi Vezetőségbe (KV), az MDP KV PB-be, az SZB-be és a Titkárságba. Két hónappal később, 1948 augusztusában az MDP Nagy-budapesti Bizottságának vezetésével is megbízták. „Természetesnek tartottam, hogy Marosánnak és Szakasitsnak, akik a két párt egyesülésének a fő politikai létrehozói voltak, az egyesített pártban magas funkciót kell kapniuk. […] tudtam azt is, hogy ő tényleg kitűnő népszónok, de tudtam azt is, hogy intellektuálisan, műveltség vagy felfogóképesség tekintetében nagyon primitív ember, és ez az idők folyamán semmit nem változott. […] Meg voltam győződve, hogy semmiféle komoly hatásköre nincsen, és ezt helyesnek is tartottam, mert nem láttam indokoltnak, hogy őrá felelős és komoly pozíciót bízzanak. De főtitkárhelyettes volt a címe, és körülbelül ezzel elintézettnek véltem a dolgot” – emlékezett egy akkor kommunista kortársa, egyébként kissé alábecsülve őt.
Tisztségei még ugyanebben az évben tovább bővültek: tagja lett a gazdaságirányításban meghatározó szerepet játszó Népgazdasági Tanácsnak, emellett az Országos Nemzeti Bizottságnak, a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsa Elnökségének; ez utóbbi szervezet budapesti bizottságának is ő lett az elnöke. Budapesti titkárként 1949 nyaráig maradt posztján; akkor könnyűipari miniszterré nevezték ki. (Tisztségéből hivatalosan csak letartóztatása után, 1950. augusztus 4-én mentették fel.)
Ez időre már az általános „éberség”, a mindenre és mindenkire kiterjedő gyanakvás jellemezte a magyar politikai életet – amennyiben annak lehet nevezni az uralkodó párt által gyakorolt totális ellenőrzést –, a teljes bizonytalanság az egyes egyének sorsát, függetlenül attól, hogy formálisan milyen szinten álltak a hierarchiában. Ebben a légkörben „természetesnek” volt mondható, hogy az „osztályellenség” főbb és kevésbé fontos exponenseivel szemben kezdettől működött a megtorlás gépezete. Az azonban már csak a sztálini logika és a totalizált bolsevizmus fogalmi rendszerében volt értelmezhető, hogy miért keresték az ellenséget saját soraikban is: az „állandóan éleződő osztályharc” tétele szolgáltatta az alapot ahhoz, hogy időről időre leszámoljanak a „belül megbújó ellenséggel”.
A szociáldemokraták elleni rendőri-államvédelmi fellépés még 1947 végén kezdődött a „jobboldaliak” elleni hadjárattal. 1950 tavaszától már azokat is ellenségnek minősítették, akik támogatták a pártegyesítést. (Rákosi utóbb, 1950 októberében, az MDP KV ülésén számolt be a szociáldemokratákkal szembeni fellépésről, s megállapította, hogy a baloldali szociáldemokraták sokkal veszélyesebbek a jobboldaliaknál, hiszen ők „belülről bomlasztanak”.)
Marosánt a pártban főtitkár-helyettesi pozíciója mellé 1950. május végén még az adminisztratív ügyek (azaz az erőszakszervezetek) felügyeletével is megbízták, de ez, mint igen hamar kiderült, csak afféle diktátori tréfálkozásnak bizonyult: július 7-én reggel letartóztatták. A sajtó augusztus 5-én (!) ekként adta ezt hírül: „A minisztertanács tudomásul vette, hogy Marosán György könnyűipari miniszter lemondott”. A pártból az augusztus 16-ai KV-ülésen zárták ki. November 24-én első fokon halálra ítélték, abban a perben, amelynek fővádlottja Szakasits Árpád volt, akit az Elnöki Tanács elnökeként Rákosi villájából távozóban fogott le az államvédelem. Az ügy pikantériája az volt, hogy Rákosi eredeti szándéka és instrukciója – egyes interpretációk szerint – Szakasits halálra ítéltetése lett volna, hogy aztán majd kegyelmet gyakorolhasson. A természetesen nem független bíróság valójában „tévedésből” hozta meg az ítéletet, ráadásul december 11-én másodfokon is. Még a hónap végén, újabb tárgyalás nélkül, kegyelmet, azaz életfogytiglant kapott.
A börtönből majd csak 1956. március végén szabadult, több mint két évvel később, mint más prominens (volt kommunista) pártvezetők. A Nagy Imre-féle vezetés nem siette el a volt szociáldemokraták rehabilitálását, hiszen Szakasits is csak Marosánnal egy időben került szabadlábra. Marosán már csak ezért se kedvelte Nagyot. Perújítási tárgyalását június végén tartották, és minden vádpont alól felmentették. – Szabadulása után Rákosi magához hívatta, ismét be akarta vonni a „magas politikába”, de Marosán nem volt hajlandó együttműködni vele.
Jogi rehabilitációjánál bizonyára többet ért és jelentett számára, hogy a KV nevezetes július végi ülésén, amelyen Rákosit felmentették tisztségéből, Kádár János mellett ő lett a másik nagy visszatérő: ismét tagja lett a KV Politikai Bizottságának. Ő már akkor Kádárt szerette volna a párt élén látni, tőle remélte a kibontakozást, Gerő Ernő főtitkárrá választását (rossz) kényszermegoldásnak tartotta. Jó egy héttel a KV-ülés után miniszterelnök-helyettessé is kinevezték. Ezt követően az NDK-ba utazott pihenni. Szeptember első napján állt munkába.
Nagy Imrének még a pártba való visszavételét is mereven ellenezte júliusban, a körülötte gyülekező pártértelmiség fellépését pláne ellenségesen szemlélte. Marosánról általánosságban is elmondható, hogy az értelmiségiekre mindig egyfajta „proligőggel” tekintett; a tipikus funkcionáriusok is viszolyogtak a szellem embereitől, de jellemző módon ebbe jó adag kisebbrendűségi érzés is vegyült. A nagyhangú és öntelt Marosán fejében bizonyára meg sem fordult ilyesmi: ő „a munkásosztályból jött”, aki nem alábbvaló senkinél, sőt. Népfi-attitűdje 1956. szeptember–októberi ténykedésében is megmutatkozott: a kormány elnökhelyetteseként személyesen fogadta a megszaporodott kérelmezőket, a régi és az új világ kárvallottjait, s utóbb nem kis büszkeséggel emlegette, hogy többen mondták neki: „Azért hozzád jöttünk, Marosán elvtárs, mert veled lehet beszélni.” Kijárt a gyárakba is, így hát pontosan érzékelte, hogy a dolgozók változást akarnak. Az október 6-i Rajk-temetés után már ő is pontosan tudta: az országban súlyos politikai válság van.
Ráadásul október 14-én népes delegáció élén a legfontosabb vezetők kilencnapos jugoszláviai látogatásra mentek; az ország vezetők nélkül maradt. A küldöttség október 23-án kora délelőtt ért vissza Budapestre; a pályaudvarról mindjárt a pártközpont épületébe mentek, ahol azonnal megkezdődött a PB ülése. A rövid bevezetők után elsőként hozzászóló Marosán, mindenki mással szembehelyezkedve, egyenesen azt követelte, hogy a fegyveres erők számára adjanak tűzparancsot. A tüntetést betiltották ugyan, tűzparancsot nem adtak; este pedig megkezdődött a forradalom. Marosán október 25-én még tagja maradt az MDP KV PB-nek, de a később megalakult rendkívüli vezető szervekben már nem kapott helyet. Nem volt aktív részese a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) október 31-i megalakításának sem. Bejárt a Parlamentbe, és aggodalommal figyelte az eseményeket. „És kivonulnak-e a szovjet fegyveres erők az országból? Előttem nem vitás, ha kivonulnak, akkor kegyetlen ellenforradalmi megtorlás következik. […] Az, hogy a magyar munkásosztály sorsa végső fokon Moszkvában, a szocialista táboron belül dől el, nem vitás” – írta később emlékiratai egyik kötetében.
A forradalom idején egy ízben Nagy Dániellel, az Elnöki Tanács helyettes elnökével együtt letartóztatta a Széna téri felkelők Márton Erzsébet vezette csoportja; az elfoglalt Maros utcai államvédelmi laktanyában (a mai XII. kerületi rendőrkapitányság épületében) kihallgatták. (Saját elbeszélése szerint nem volt kihallgatás, egy szakaszvezető egyszerűen elengedte őket.)
Marosán személyesen tapasztalta a kommunista párt szétesését október utolsó napjaiban. Október 31-én estétől, a vezetés más tagjaihoz hasonlóan, ő is csak találgatta, hová tűnt Kádár, az új párt vezetője. Mindenesetre nagy megkönnyebbüléssel fogadta, hogy november másodikán este, Apró Antal, Kiss Károly és Nógrádi Sándor társaságában, elhagyhatta az Országház épületét; egy szovjet teherautó szállította őket a tököli repülőtérre, a szovjet csapatokhoz. November 4-én reggel az ungvári rádió hullámhosszán sugárzott adásból itt értesült a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásáról és benne saját államminiszterségéről. – Marosántól távol állt a színlelés; visszaemlékezéseiben őszintén leírja édesanyja reakcióját, aki a szomszédasszonyától hallott a fejleményekről: „Marosán néni, megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány. […] És a maga fia, a Gyurka államminiszter benne. Szegény ország! — mondta az anyám.”
November 5-én a szovjetek repülőgéppel vitték át Szolnokra, Kádárhoz, aki őt hívatta magához elsőként. „Senkit sem találok, akikben legalább egy szikrányi lelkesedés volna. [...] Hitüket vesztett emberek ezek” – írta Marosán a városi és megyei funkcionáriusokról, akiket másnap felkeresett. A november 7-én szovjet tankokon és páncélkocsikon Budapestre érkező Kádárt és maroknyi csapatát általános ellenszenv, teljes elutasítás és a hazaárulóknak kijáró megvetés fogadta. Marosán mégis habozás nélkül Kádár mellé állt, mert úgy érezte, hogy a kormányban csakis ő képviselheti „a munkásegységet, a két munkáspárt egyesülését”. Vállalta, hogy személyesen vesz részt a párt újjászervezésében. Tagja lett az MSZMP november 7-én megalakított (új) Ideiglenes Intéző Bizottságának (IIB). 1957 februárjában ő lett a szervezetileg lassanként konszolidálódó párt ideiglenes vezetőségének adminisztratív titkára (e tisztségében gyakorlatilag Kádár helyettese), majd április 30-án emellett megbízták a budapesti IIB vezetésével is. (1959. november elejéig vezette a fővárosi pártszervezetet.) 1957. május elején megerősítették államminiszteri posztján.
Már a kezdet kezdetén, személyes kockázatot vállalva, kijárt a párszervezetekhez: elsőként a IX. kerületbe, ahol talán legerősebb volt a fegyveres ellenállás, aztán elment Pécsre és Dorogra, a bányászok közé. „Éreztem az ellenséges, gyűlölködő légkört. [...] S lám, itt vagyok és vállalom a felelősséget! Adjatok bizalmat, becsületet még egyszer!” Aczél György is hasonlóan emlékezett: „Az első időben [Marosán] sokat segített a pártvezetésnek. A kritikus helyzetekben mindig Kádár mellé állt. Amíg ő [Kádár] nehezen mozdult ki, s nehezen vállalt beszédet, Marosán járta az országot, népgyűléseken szónokolt; több százszor elmondta: itt áll maguk előtt az az ember, aki az oroszokat behívta.” De nem szorítkozott az efféle – stílusának megfelelő, ámde alaptalan – kiállásokra. Ő lett a „proletárhatalom” erőszakos restaurálásának fő szószólója, az új rezsim talán legagresszívabb stílusú politikusa – ami persze alkatából is következett. December 8-án, a nógrádi munkástanács küldöttei előtt ő tette az azóta is sokat idézett kijelentést: „Mától kezdve lövünk!” – s a megyeszékhelyen még aznap el is dördült a legalább 50 halálos áldozatot követelő sortűz – ahogyan két nappal korábban Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál, s az előző napon Tatabányán. S aztán jött a többi.
Az új hatalom első nagy tömegeket mozgató nyilvános eseménye az 1957. május elsejei nagygyűlés volt, amelynek Marosán volt a fő szervezője. A demonstráció a Köztársaság téren kezdődött, ahol ő maga beszélt. A Hősök terén százezres tömeg vonult – s mintegy hitet tett az új hatalom mellett. Kádár beszédét Marosán valóságos dicshimnusszal vezette be. A hatalom vezetői ezt követően elszánták magukat a „törvényes” megtorlásra; ők úgy érezték, valódi tömegek állnak mögöttük. Elkezdődött a módszeres leszámolás, megkezdődtek a letartóztatások, a perek és a kivégzések. „Marosán meg volt győződve arról, hogy ellenforradalom zajlott le, és a szocialista jövőt kellett megvédelmezni, ám ez nem menti fel őt a megtorlások politikájában játszott súlyos felelősség alól” – írta róla a korszak történésze.
1961–62-re a Marosán-féle keményvonalas, osztályharcos-proletárdiktatúrás irányvonal kezdett kényelmetlenné válni Kádár számára, aki, tisztán praktikus okokból, nyitni próbált a bel- és a külpolitikában egyaránt. Ezt mutatta az 1961 decemberében elhangzott „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszó, vagy éppen a származás szerinti kategorizálás eltörlése a felsőoktatási intézményekbe való felvételiknél. Már higgadtabban, egy évtized elteltével papírra vetett memoárkötetében Marosán is elismerte, hogy „kezdtem terhes lenni a vezetés számára”, tudatában volt annak, hogy „felső szinten a »békülni, nem veszekedni«, ez volt a jelszó”.
Erre az időre újra kiépült és megszilárdult a pártapparátus. A Rákosi-korszakhoz képest kissé változott a helyzet: a személyes előmenetel útját intrikák szegélyezték, szokásos eljárássá vált a személyi kapcsolatok taktikai célokat szolgáló ápolása, a szervezeten belüli apróbb érdekeltségi „hálók” szövögetése – a szálakat pedig a háttérben, egyre nyilvánvalóbban, egyetlen ember tartotta kézben: a párt első titkára és ekkor ismét miniszterelnök: Kádár János. Marosán, aki a „hétköznapi ügymenet” taposómalmában sem lett valódi funkcionárius, a szó eredeti értelmében „mozgalmár” maradt, nem bújhatott ki a bőréből. Természetes ösztönével már akkor is érzékelte, hogy a megtorlások, az offenzív fellépések után más világ kezdődött a párton belül: a szuggesztív hatású népszónokok és agitátorok ideje lejárt – különösen azoké, akik, mint Marosán is annak idején, ha kellett, a fegyverek alkalmazásától sem riadtak vissza. De mert politikus volt, észlelte és nehezményezte Kádár egyre kevésbé megkérdőjelezhető személyi túlsúlyát és hatalmát is – visszaemlékezései szerint már 1961 őszétől kezdve. Végső soron, ő is tudhatta: légüres térbe került. „A vezetésben »balos« indulatai, végiggondolatlan állásfoglalásai, a demagógia iránti hajlamai miatt Kádárhoz képest a baloldalon helyezkedett el. […] Ahogy a helyzet konszolidálódott, kialakult a hivatali ügymenet, a nagyon aktív, anarchiára hajló, egyéni arcélű Marosán egyre nehezebben találta meg a helyét, s […] 1962-ben látványos szakításra került sor” – írta róla Aczél György.
1962 késő nyarán már javában folytak a novemberre összehívott VIII. pártkongresszus előkészületei. Akkor már, Marosán is utalt erre utóbb, belső-felső körökben már jól láthatók voltak a fentebb jelzett személyi machinációk egyes megnyilvánulásai. – Ekkor váratlan lépésre szánta el magát: levelet írt Kádárnak és egy feljegyzést a Központi Bizottság tagjainak, amelyben kifejtette, „miért romlott meg élet- és munkaviszonyom néhány vezető elvtárssal, többek között Kádár János elvtárssal is”. Bejelenti: „Ezzel közéleti tevékenységemet, amit az eddigi vezető beosztásban folytattam, befejezettnek tekintem. Központi bizottsági, politikai bizottsági és központi titkári funkciómról lemondottam. Kérem ennek tudomásulvételét.” Indoklásul leírja, miért fajult odáig a helyzet, hogy nem vállalhatja tovább posztját. Sajnálkozását fejezi ki, hogy megromlott a kapcsolata Kádárral, sőt a rosszindulat és az intrikák miatt egyes PB- és KB-tagokkal már egy asztalnál ülni is képtelen. Az első titkár szemére hányja, hogy már nem bízik benne; figyelmezteti, hogy az emberek már Kádár-klikkről beszélnek; felteszi a kérdést, vajon „a hatalom csúcsán elfogadod-e még az emberek jelzéseit, a figyelmeztetéseiket”?
Kádár először megdöbbent, majd, átgondolva a helyzetet, s különös tekintettel a tervbe vett „nyitás” politikájára, kapott az alkalmon. Egy rövid, nem különösebben forszírozott békéltetési kísérlet után elfogadta Marosán szándékát. Többszöri levélváltás és több személyes találkozás után, miközben a PB különbizottsága is többször tárgyalta az ügyet, október 11-én gyűlt össze a KB; a kétnaposra tervezett ülés első napját Marosán is végigülte. Este újabb levelet írt a KB-nak: visszautasította a jelentést és a határozati javaslatot, amely szerinte egy sor nem helytálló állítást tartalmaz, továbbá önkényes beállításba helyezi a történteket. Hangsúlyozta, hogy a dokumentum „nélkülözi a legminimálisabb politikai tárgyilagosságot és nem átall felelőtlenül megrágalmazni emberi becsületemben. Állítom, hogy a Politikai Bizottság magatartása a hatalomért és a presztízsért folyó harcot tükrözi ahelyett, hogy vizsgálat tárgyává tette volna az ismeretes levelemben felhozott hibákat.” Október 12-én a KB felmentette KB-titkári posztjáról és mind a Központi, mind a Politikai Bizottságból kizárták. Az Elnöki Tanács elnökhelyettesi posztján az országgyűlési ciklus végéig meghagyták, de funkciójának aktív gyakorlásától külön PB-határozatban eltiltották. Kádár a következő szavakkal vonta meg a dolog mérlegét: „Marosán elvtárs mint osztályhű ember habozás nélkül és teljes erejével tudott harcolni a munkáshatalomért. 1958 végétől Marosán elkezdett bizonytalankodni. Szerintem ennek oka, hogy Marosán az ideológiai harc, a gazdasági, kulturális építés bonyolult és árnyaltabb kérdéseiben nehezebben boldogult. Rossz irányba vitte őt, hogy nagy és felelős munkájához, rosszul értelmezett tekintélyféltésből segítséget nyíltan igényelni restellt, sőt nagyon gyakran a segítő szándékra, legyen az jóindulatú baráti szó vagy elkerülhetetlen bírálat, érzékenyen, sértődötten válaszolt.” – Az „apparátusok” és a felső vezetés működési módjáról, a Marosán által vélelmezett túlhatalom és „személyi kultusz” veszélyéről szó sem esett.
Az 54 éves, ereje teljében lévő politikus visszatért a civil életbe. 1965-ben párttagkönyvét is visszaadta. Nem húzódott háttérbe, összejárt régi ismerőseivel, még az általa régebben pocskondiázott értelmiség prominens képviselőihez is kapcsolatot talált. Hozzálátott emlékiratainak megírásához; az első kötetben (Tüzes kemence, 1968) az 1945 előtti időkről mesélt csaknem 800 oldalon. A következő kötet a koalíciós időket tárgyalta, ennek kiadását hosszú huzavona, csak 1972-ben engedélyezték (Az úton végig kell menni). Ebben az évben a pártba is visszalépett. – Ezt megelőzően a vezetés belső hatalmi harcai úgy alakultak, hogy Kádár gesztust akart tenni a régi keményvonalasnak (meg persze az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetése után az akkoriaknak), ezért 1969-ben megkeresték, hogy 1970. április 4-én (a „felszabadulás” 25. évfordulóján) kitüntetnék. Marosán visszautasította, mert nem személyesen Kádár kereste meg. Kádár ezután személyes levelet írt neki, később az emlékiratok további köteteinek kiadásával is kecsegtették. – Emlékiratainak harmadik kötete (amely Rákosi uralmát tárgyalja Nincs visszaút címmel) mégis csak 1988 őszén jelenhetett meg, egy egyetemi tanszék gondozásában.
1973 őszén nagy feltűnést keltett szereplése a Magyar Televízió Ötszemközt című műsorában; szinte erőszakoltan közvetlen stílusa újra érdeklődést, mi több, némi rokonszenvet keltett a tüntetően közvetlen, prolimentalitását mindhalálig megőrző Marosán iránt.
1989 decemberében még ő nyitotta meg a Magyar Szocialista Párt kiválása után újjáalakult MSZMP (XIV.) kongresszusát, a KB tiszteletbeli tagjává választották, de már nem kezdett újra aktívan politizálni.
Budapesten halt meg, 1992. december 20-án. Farkasréten temették.
Életút, tisztségek:
1921-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), 1939. februártól a Szociáldemokrata Párt (SZDP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1945. augusztus 20. – 1948. június 12. Az SZDP Politikai Bizottságának (PB) tagja.
1945. augusztus 20. – 1947. február 3. Az SZDP vezetőtitkára.
1947. február 3. – 1948. június 12. Az SZDP főtitkárhelyettese.
1948. június 14. – 1950. augusztus 16. Az MDP Központi Vezetőségének (KV) tagja.
1948. június 15. – 1950. augusztus 16. Az MDP KV főtitkárhelyettese.
1948. június 15. – 1950. augusztus 16. Az MDP KV PB tagja.
1948. június 15. – 1950. augusztus 16. Az MDP KV Szervező Bizottságának tagja.
1948. augusztus 18. – 1949. július 1. Az MDP Nagy-budapesti Bizottságának titkára.
1949. június 11. – 1950. augusztus 4. Könnyűipari miniszter.
1956. július 18. – 1956. október 31. Az MDP KV tagja.
1956. július 18. – 1956. október 31. Az MDP KV PB tagja.
1956. július 30. – 1956. október 24. A Minisztertanács elnökhelyettese.
1956. november 4. – 1957. május 9. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagja.
1956. november 7. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.
1956. november 10. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának (IKB) tagja.
1957. február 26. – 1957. június 29. Az MSZMP IKB titkára.
1957. április 29. – 1959. november 2. Az MSZMP Budapesti Bizottságának első titkára.
1957. május 9. – 1960. január 5. Államminiszter.
1957. június 29. – 1962. október 12. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja.
1957. június 29. – 1962. október 12. Az MSZMP KB PB tagja.
1957. június 29. – 1962. október 12. Az MSZMP KB Titkárságának tagja.
1961. október 7. – 1963. március 21. Az Elnöki Tanács helyettes elnöke.