Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
1886. november 16-án született, Seregélyesen. Édesapja gyógyszerész volt, később megszerezte az állatorvosi diplomát is. Az érettségi napján kicsapták, ezért magánúton érettségizett, Munkácson. Jogi tanulmányait Eperjesen végezte, doktori diplomáját Kolozsvárott kapta meg, 1910-ben. Tanulmányai végeztével besorozták, egy év múlva letette a tiszti vizsgát. 1914-ben újra behívták, hadnagyi rendfokozattal.
1915 novemberében orosz fogságba esett. 1916-ban Tomszkban ismerkedett meg Kun Bélával, aki a "Bruszilov-gőzhenger" idején esett fogságba. Részt vett a hadifoglyok szocialista szervezkedésében. 1917 májusában az OK/b/P tomszki szervezetének tagja. Szervezte az 1918 februárjában megtartott szibériai fogolytáborok forradalmi szervezeteinek konferenciáját. 1918-tól az urali fronton internacionalista egység parancsnoka volt. 1918 októberében hazatért, és részt vett a kommunista párt megalakításában. 1919. február 20-án letartóztatták a pártvezetőség tagjaival, március 21-én szabadultak. A tanácsköztársaság alatt a Hadügyi Népbizottság Szervezési Osztályát vezette Czóbel Ernővel, majd április 19-én a Tiszántúlról visszavonuló VI. hadosztály politikai biztosává nevezték ki. Részt vett az északi hadjáratban. Augusztusban Budapestre vezényelték, innen az összeomlás után Bécsbe emigrált; a Kun-frakció tagja.1920 áprilisában, amikor a lengyel csapatok betörtek ukrán területekre, azzal a feladattal küldték a Kárpátaljára, hogy szervezze meg a lengyel csapatok utánpótlásának akadályozását, másrészt irányítsa a helyi sztrájkokat. 1921 március elején Kun Bélát kísérve Németországba utazott, részt vett a M'e4rzaktion előkészítésében. A kudarc után rövid ideig letartóztatták. 1922 szeptemberében tért vissza Moszkvába. Németország Kommunista Pártja tagjaként részt vett a Kommunista Internacionálé IV. kongresszusán. 1922 decemberében a szovjet Népgazdasági Tanács Fűtőanyag Főigazgatósága az Országos Olajszindikátus Revíziós Bizottságának elnökévé nevezte ki. A húszas évek derekán aktívan vett részt a moszkvai magyar kommunista emigráció életében. 1929 decemberében napvilágot látott a magyar emigráció lapja, a Sarló és Kalapács. 1930 februárjától a szerkesztő bizottság tagja, 1931 októberétől 1933 februárjáig felelős szerkesztő. 1936 novemberétől részt vett a spanyol polgárháborúban, Otto Flatter néven, őrnagyi rangban. A 12. nemzetközi brigádban Zalka Máté helyettese, majd a 15. spanyol hadosztály vezérkari főnöke, a 11. nemzetközi brigád parancsnoka. A spanyol polgárháború végén, 1939 februárjában Franciaországban internálták. 1940 novemberében a Szovjetunió vichy főkonzulja közbenjárására századmagával szovjet állampolgárként szabadon engedték. 1941-ben érkezett meg a Szovjetunióba. A német támadás után 1942 augusztusában partizánkiképzést kapott, majd 1942 február közepéig partizánkiképző volt. 1942 októberében átvette Szántó Zoltántól az Állami Rádió magyar osztályának vezetését. Ekkor ismerkedett meg Rákosival , Gerővel , Révaival , Vas Zoltánnal: az ifjabb gárdával. Nyikoláj Fjodorov néven kommentárokat kommentárt írt. 1945 szeptemberében érkezett haza, október 2-án kapta meg MKP-tagkönyvét, korábbi tevékenysége elismeréseként 65-ös sorszámmal. A KV Titkárság novemberben Pécs város főispánjának javasolta, decemberben nevezték ki.
1946. május 15-én nevezték ki Budapest rendőrfőkapitányává és rendőraltábornagyi rangot kapott. Átszervezte a főkapitányságot: létrehozta a gazdaságrendészeti osztályt, közvetlen személyes irányítása alá vonta az R-gárdát. A volt spanyolosokkal szembeni bizalmatlanság jegyében távolították el a kapitányság éléről.
Ezután hosszú külszolgálat következett. 1949. szeptember 5-től rendkívüli meghatalmazott követ és miniszter, 1949. szeptember 29-től Helsinkiben, majd 1950. december 13-tól Szófiában. 1954. április 7-től rendkívüli és meghatalmazott nagykövet Szófiában szeptember 1-ig, utána 1956. július 30-ig Moszkvában. Ezzel egyidejűleg, 1954. szeptember 8-tól Ulanbatorban is nagykövet, 1956. augusztus 4-ig. 1956. augusztus 7-től belgrádi nagykövet. 1956. október 6-án ő mondta az egyik gyászbeszédet Rajk temetésén. Részt vett a Gerő első titkár vezetésével Jugoszláviába látogató küldöttség tárgyalásain. Október 23-án a visszatérő delegációval Budapestre érkezett, és éjszaka a KV ülésén kooptálták a testületbe. Október 25-ig volt belgrádi nagykövet, másnap belügyminiszterré nevezték ki. Tagja lett a Katonai Bizottságnak, mely október 27-re fegyveres ellentámadást szervezett. Ezt végül Nagy Imre nem engedélyezte. 1956. október 29-én ő írta alá az Államvédelmi Hatóság megszüntetését kimondó rendeletet, bár előzőleg határozottan ellenezte ezt a lépést. November 1-én, amikor Kádárt Andropovhoz vezette, valószínűleg már ismerte az SZKP PB előző napi döntését a fegyveres beavatkozásról, de valószínűleg a pontos dátumot vele sem közölték. Hruscsov: "Jómagam Münnichbe vetettem reményeimet. Úgy véltem, jobban boldogulok vele, mint Kádárral . Münnich ravasz, minden hájjal megkent vén róka volt, aki még Kun Bélával harcolt a 19-es forradalomban. Hosszú évekig élt a Szovjetunióban, s úgy véltem, mindenki másnál alkalmasabb arra, hogy megbirkózzék a magyarországi problémákkal. Brioni szigetén Tito lebeszélte Hruscsovot arról a tervéről, hogy Münnichet állítsa az új kormány élére. Mialatt Hruscsov Ungváron tárgyalt Kádárral , ő Szolnokon toborozta az új kormány híveit. A Szolnokon november 4 -én felállított Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettese volt. Neki kellett biztosítania, hogy a néphadsereg még együttlévő alakulatai támogassák a szovjet hadműveleteket. November 12 -én megbízták a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek vezetésével. Tagja lett a novemberben létrehozott Ideiglenes Intéző Bizottságnak, majd a Politikai Bizottságnak. November 23 -án elsőként tárgyalt a szovjet hatóságok fogságában lévő Nagy Imrével és csoportjával. Külön-külön felajánlotta nekik a politikai átállás lehetőségét.
1957 januárjában részt vett az önmagát a revizionizmus ellen fellépő erők gyűjtőhelyéül definiáló Táncsics Kör alakuló ülésén, és később is támogatta ezt a szerveződést. (1958. január 1-én oszlatták fel a Táncsics Kört.)
A termelőszövetkezetekről
1957. február 28 -tól a Minisztertanács első elnökhelyettese, felügyelete alá tartoztak a fegyveres testületek. 1958. január 28 -án a Minisztertanács elnöke lett. A hatvanas elején a felső vezetésben állítólag ő állt a sikertelen főtiszti puccs mögött. 1961. szeptember 13 -án felmentették, de továbbra is a kormány tagja maradt, államminiszterként, de ez protokollfunkciót jelentett. 1965. június 30 -ig volt államminiszter.
Münnich Ferenc 1962-ben
A X. kongresszuson (1966 ) kimaradt a Politikai Bizottságból, de KB-tag maradt. Súlyos betegséggel küszködve írta meg a 'Viharos út' című emlékiratát. 1967. október 28-án a Szovjetunió Leninrendjével tüntették ki. Egy hónappal később, november 29-én halt meg.
Kommunizmuskutató Intézet
1886. november 16-án született Seregélyesen (Fejér vm.), római katolikus értelmiségi családban. Apja gyógyszerész volt, majd állatorvosi diplomát is szerzett. A család az 1880-as évek végén Zemplén vármegyébe költözött.
Elemi iskoláit Szinyéren járta ki. A gimnázium első két évét Szatmárnémetiben, a többit Budapesten, Iglón és Nyíregyházán végezte (közben két gimnáziumból is kicsapták, mert összeverekedett tanáraival), végül magánúton Munkácson érettségizett. Jogi tanulmányait Eperjesen, az evangélikus jogakadémián kezdte, jogtudományi doktorátusát Kolozsvárott, a Ferenc József Tudományegyetemen szerezte. Ezt követően teljesítette sorkatonai szolgálatát; jelentkezett a tisztképzőre, egy év múltán zászlósként szerelt le. 1914-ig különböző ügyvédi irodákban dolgozott.
Az I. világháború kitörése után újból behívták, részt vett a galíciai harcokban és a Kárpátok védelmében. Megkapta a kis ezüst vitézségi érmet és hadnaggyá léptették elő. 1915 őszén egységét bekerítették, és orosz fogságba esett.
A szibériai Tomszk városának hadifogolytáborába került. Itt ismerkedett meg Kun Bélával, akivel baráti kapcsolatba került. Ő is bekapcsolódott a hadifoglyok szocialista szervezkedésébe, olyannyira, hogy 1917 májusában már tagja lett a bolsevik párt tomszki szervezetének. 1918 tavaszán közreműködött a szibériai fogolytáborok forradalmi szervezetei konferenciájának szervezésében. Szabadon bocsátása után internacionalista osztagot szervezett, zászlóalj-, majd ezredparancsnoki rangban részt vett a polgárháború uráli harcaiban.
1918 őszén a bolsevikok magyar csoportja megbízásából utazott Budapestre, hosszú mozgalmi élete során először álnéven. Utóbb ő maga sem emlékezett pontosan, mikor is érkezett a fővárosba; a hivatalos párttörténet mindenesetre a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) alapítói közé számította. 1919 legelején már bizonyosan részt vett a pártmunkában, szorgalmasan agitált a frontról hazatért katonák körében. Február 21-én a KMP prominens vezetőivel együtt ő is bekerült a Gyűjtőfogházba. Münnich itt éppen Rákosi Mátyással került egy cellába: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns” – írta le benyomásait kései emlékirataiban a hat évvel fiatalabb cellatárs (a későbbi diktátor).
A proletárdiktatúra idején formálisan kinevezték Budapest főállamügyészévé, de valódi feladatokat a hadseregszervezésben kapott. Előbb a Hadügyi Népbiztosság Szervezési Osztályának vezetője lett, áprilistól a budapesti Vörös Őrség politikai biztosa, májustól pedig egyidejűleg a Vörös Hadsereg 6. hadosztályának politikai biztosa. A sikeres északi hadjárattal visszafoglalt felvidéki területeken kikiáltott, amúgy kérészéletű Szlovák Tanácsköztársaságban őt tették meg hadügyi népbiztossá (1919. június 16–30.). A Felvidék kényszerű kiürítése után júliustól a Vörös Hadsereg főparancsnokságának politikai biztosa volt.
A bukás után ő is Bécsbe emigrált. Első néhány emigrációs évében – nyilván a Komintern instrukciói alapján – több közép-európai és balkáni országban végzett illegális munkát. 1920–21-ben a lengyel–szovjet-orosz háború idején, Kárpátalján sztrájkok és szabotázsok szervezésével a lengyel csapatoknak okozott utánpótlási nehézségeket. 1921. februárban egy közép-németországi fegyveres felkelés (a „Märzaktion”) előkészítése céljából Németországba utazott, később Ausztriában, Csehszlovákiában és Bulgáriában ügyködött. 1922-ben Berlinben járt, amikor letartóztatták, majd rövid fogházbüntetés után kitoloncolták a Szovjetunióba.
1922 végétől a szovjet ásványolajipar irányításában dolgozott. A ’20-as években a párton belüli frakcióharcokban Kun Béla hívének számított, aktívan részt vett az emigráns pártvezetés tevékenységében, számos cikket és brosúrát írt. 1930-tól szerkesztőbizottsági tagja, 1931–33-ban felelős szerkesztője volt a Sarló és Kalapács című politikai és szépirodalmi lapnak. Moszkvai életében közeli baráti kapcsolatot ápolt Nagy Imrével és családjával, annak lányát szinte sajátjaként szerette. Naggyal együtt hallgatták a pesti rádiót, főként cigányzenét, amit a dalolós-mulatós Münnich különösen kedvelt. Amikor 1936 őszén Spanyolországba ment, Nagy gondjaira bízta feleségét.
A spanyol polgárháborúban a Zalka Máté vezette 12. nemzetközi brigád parancsnokhelyettese, majd a 15. spanyol hadosztály vezérkari főnöke, végül a 11. nemzetközi brigád parancsnoka volt Flatter Ottó álnéven. Itt komoly harci tapasztalatokat szerzett, a polgárháború baloldali spanyol krónikásai is elismeréssel szóltak róla. Itthon később nem emlegették annyit, mint a hősi halált halt Zalkát, igaz, olyan kétes dicsőségre sem tett szert, mint a magyarok közül például Gerő Ernő. 1939. februárban Franciaországba menekült, internálták az Argeles-sur-Mer-i táborba, majd szervezkedés miatt Collioure várába vitték. 1940 novemberében mint szovjet állampolgár, a Szovjetunió vichyi főkonzulja közbenjárására térhetett vissza Moszkvába.
A Szovjetunióban ekkor már elültek a „nagy terror” hullámai. Távollétében ennek áldozata lett első számú mentora, Kun Béla, s a „spanyolosokra” is rájárt a rúd. (Egyébként a „senki sem lehet teljesen tiszta, aki túlélte” feltevés szerint őróla is elterjedt, hogy szoros kapcsolatot ápolt a szovjet belügyi szervekkel, ám ennek valóságtartalma, dokumentumok hiányában, ellenőrizhetetlen.)
A háború kitörésekor Nagy Imrével együtt jelentkeztek a Vörös Hadseregbe. Münnich, harci tapasztalataira tekintettel, partizánkiképzést kapott, visszaemlékezései szerint a sztálingrádi fronton is harcolt, s szerzett egy fontos ismerőst is Nyikita Szergejevics Hruscsov személyében. Leginkább azonban a moszkvai rádió magyar adásában tevékenykedett.
Csak 1945 szeptemberében tért vissza Magyarországra. A szovjet támogatással izmosodó Magyar Kommunista Párt azonban igen korlátozott mértékben számított szolgálataira, s egy időre egy teljesen jelentéktelen vidéki pozícióba helyezte a KMP egyik alapítóját. (Majd’ minden volt „spanyolos” a második-harmadik vonalban került, tekintet nélkül mozgalmi tapasztalataikra, talán az egy Rajk László kivételével, akit mint a hazai illegális párt elismert vezetőjét, mégsem lehetett egyszerűen háttérbe tolni.) Így lett Münnich Pécs törvényhatósági jogú városának főispánja. Pártvonalon később sem kapott szerepet a Rákosi-érában.
1946 májusában altábornagyi rangban megtették Budapest rendőrfőkapitányának. Ez bizalmi pozíció volt számára és igen fontos a kommunista párt szempontjából. E poszton nagy szolgálatokat tett pártjának. Több mint három év után, a Rajk-per oldalvizén őt is eltávolították: szerencsésnek mondhatta magát, hogy külszolgálatba küldték – talán szovjet kapcsolatai is szerepet játszhattak ebben. (Vagy másfél tucat spanyolost ítéltek el ekkor, néhányukat ki is végezték.)
Münnich Helsinkiben, majd Szófiában képviselte az országot – ezek nem voltak éppen jelentősnek mondható állomáshelyek. 1954 szeptemberében viszont elfoglalhatta a Magyarország számára legfontosabb nagyköveti posztot, a moszkvait. Nem tudni, ki kezdeményezte moszkvai kinevezését: a régi barát Nagy Imre, vagy éppen az őt a háborúból ismerő új szovjet vezető, Hruscsov. Közel két évet töltött a szovjet fővárosban, majd 1956 késő nyarán újabb érdemleges helyre, Belgrádba küldték – igaz, itt csupán bő két hónapot működött. Azt csak feltételezhetjük, hogy nem tett jó benyomást a teljhatalmú és hozzá hasonlóan a legkevésbé sem aszkéta jugoszláv vezetőre, Tito marsallra. Az utóbbi ugyanis a magyar történelem nagy fordulópontján (1956. november elején) egy perdöntő kérdésben vétót emelt személye ellen.
Münnichet spanyolos múltja és a Rajk Lászlóhoz fűződő többágú kapcsolatai is predesztinálták arra, hogy helyet kapjon a kivégzett bel- és külügyminiszter október 6-i újratemetésének szónokai között. Ő a spanyol polgárháború önkéntesei nevében beszélt: „neki nem adatott meg a nagyszerű halál, őt a személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözők pusztították el. [...] A személyi kultusz mocsarában termett a történelemhamisítás, a talpnyalás, a karrierizmus, a hagyományok megvetése és a törvénytiprás.” A beszédben szólt még a tömegek jogos felháborodásáról és elégedetlenségéről, hangsúlyosan említette a „lenini pártdemokrácia” elveit. Mindez, utólag szemlélve, már előrevetítette, hogy ő maga is szerepet kaphat egy magyarországi antisztálinista (mondhatjuk azt is: „gerőtlenített”) kibontakozásban.
Követként automatikusan tagja volt az októberben megmagyarázhatatlanul hosszan Jugoszláviában időző magyar párt- és állami küldöttségnek, s a delegációval együtt a forradalom és szabadságharc kitörése napján tért vissza Budapestre. A párt este összeülő Központi Vezetősége (KV) őt is tagjává választotta. Október 26-án újabb fontos pártpozíciót kapott: bekerült a 11 tagú Politikai Bizottság helyett választott, 6 főből álló Direktórium (Rendkívüli Bizottság) tagjai közé.
Október 27-én Münnich belügyminiszterként tagja lett Nagy Imre „nemzeti kormányának” (eddig napig, forradalom ide vagy oda, a Hegedüs András-féle utolsó sztálinista kormány volt hivatalban, csak éppen Nagy Imre vezetésével). Ugyanezen a napon került be a KV bizonytalan hatáskörű, ám semmiképpen sem a kibontakozás érdekében munkálkodó különleges testületének, a Katonai Bizottságnak. Október 28-án a Belügyminisztérium (BM) állománygyűlésén Münnich jelentette be az államvédelem feloszlatását, ugyanakkor a tiszteket felszólította, maradjanak a helyükön, ráadásul az állomány tagjait megdicsérte az „ellenséges elemek elleni harcban” tanúsított helytállásukért. (Ekkor már nem az Államvédelmi Hatóságról volt szó, amelyet formálisan 1953-ban felszámoltak, hanem a Belügyminisztérium államvédelmi részlegéről [főcsoportfőnökségéről], amelynek tagjait a köznyelv szintén „ávósként” emlegette.) Egyes leírások állítása szerint Nagy és szűkebb köre bizalmatlanul szemlélte Münnich belügyminiszteri ténykedését. Münnich e fontos bejelentésen túl pozíciójában meglehetősen passzívan viselkedett. Az október 28-án a párt irányítására a KV és a Politikai Bizottság helyett létrehozott, hat tagból álló Elnökségbe ő is bekerült.
Utólag rekonstruálható, mi foglalkoztathatta valójában és milyen irányban tapogatózott október utolsó napjaiban és november első napján. Állandó kapcsolatban állt a szovjet nagykövettel, Jurij Andropovval és rajta keresztül bizonyára a moszkvai pártvezetéssel – egyébként többé-kevésbé „hivatalosan” is, mint az október 31-én megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) (alapító) Ideiglenes Intéző Bizottságának egyik tagja. Másnap Münnich és az új pártot vezető Kádár János eltűnt a Parlament épületéből.
A „Kádár-csábítás” történetének néhány részletét máig homály fedi, mégis bizonyosnak látszik annyi, hogy kettejük távozása Münnich kezdeményezésére történt, a szovjetek az ő közreműködésével csalták Kádárt a szovjet nagykövetség Bajza utcai épületéhez (ha csalni kellett egyáltalán), s ott együtt ültek be egy gépkocsiba, amely a tököli szovjet repülőtérre vitte őket. Münnich kezdeményező szerepét látszik alátámasztani a Szovjetunió Kommunista Pártja Elnökségének október 31-i üléséről készült jegyzőkönyvben szereplő fordulat, amely szerint „Münnich segítséget kért tőlünk, mi segítséget nyújtunk, és rendet csinálunk”. (Ezen az ülésen változtatták meg alapvetően az SZKP vezetői a magyarországi helyzet értékelését s ekkor döntöttek a katonai beavatkozás mellett.) Ekkor még Münnich látszott a szovjetek jelöltjének („Münnich legyen a miniszterelnök, a honvédelmi miniszter és a belügyminiszter [!]” – javasolta Hruscsov, bár megemlítette Kádár nevét is) a felállítandó bábkormány vezetésére; Münnich jelölését támogatta egyébként az ülésen szintén jelen lévő Rákosi Mátyás is.
November 2-án a szovjet pártelnökség már Kádár és Münnich jelenlétében tárgyalt a magyarországi helyzetről, pontosabban a már eldöntött intervenció részleteiről. Münnich konklúziója – „Nemigen lehet bízni abban, hogy politikai harc útján sikerül megbirkózni az eseményekkel” – tulajdonképpen a szovjet beavatkozás elfogadását jelentette; ettől ezen a napon Kádár még húzódozott. A november 3-ai elnökségi ülés nyomban a személyi javaslatokkal kezdődött: „A kormány élére Kádárt.” (Mai ismereteink szerint a végleges személyes döntést döntően befolyásolta a jugoszláv vezető, Josip Broz Tito, akinek véleménye a legtöbbet számított a szövetségesek közül; Hruscsovval folytatott titkos tárgyalásán ő javasolta Münnich helyett Kádárt az új kormány élére, s javaslatát Hruscsov is akceptálta.
Az új hatalom Münnich hangján szólalt meg először, november 4-én hajnali 5 óra 5 perckor, amikor bejelentette a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását. (A bejelentés megtételét nem bízhatták Kádárra, aki elsején este még „népünk dicsőséges felkelését” méltatta a Kossuth Rádióban.) A beszédet az ungvári rádió hullámhosszán sugározták, de Szolnokon vették fel. Münnich vállalta magára az előőrs szerepét is: ő már november 4-én délelőtt, nem sokkal a szovjet offenzíva megkezdése után megérkezett Budapestre a szovjet katonákkal. A november 7-én érkezett Kádár mögött ő lett az új rezsim és a bábkormány második embere. Az MSZMP (új) Ideiglenes Intéző Bizottságában november 7-étől, az Ideiglenes központi Bizottságban 10-étől foglalt helyet.
November 12-én megbízták a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek vezetésével, azaz klasszikus értelemben a honvédelmi és a belügyi tárca irányításával. Neve – a Kádáréval együtt – 1956–57-ben a közvélemény túlnyomó része számára egyet jelentett a forradalom leverésével és a kibontakozó megtorlással, a fegyveres erőszakszervezetekkel, a(z általa életre segített) karhatalommal (a „pufajkásokkal”) és a rendőrséggel, a sortüzekkel, a letartóztatásokkal és az internálással, általában azzal a nyílt erőszakkal, ami a Kádár-rendszer berendezkedését jellemezte. Egyébként a párt vezető testületeiben még főnökénél is keményebb – ő maga is azt mondta: „sztálinista” – „elvi” álláspontot képviselt az „ellenforradalmárokkal” szemben. (Utóbb, 1958 januárjában ő is részt vett az dogmatizmusa miatt Kádárék által feloszlatott Táncsics Kör alakuló ülésén.)
1957 februárjának utolsó napján a kormány első elnökhelyettese lett. Egy hónap híján egy évre rá felért pályája csúcsára: ő maga foglalta el a miniszterelnöki széket, ám Kádár elsőségét egy pillanatig sem veszélyeztette. Négyéves miniszterelnökségének idejére esett a Nagy Imre-per „lezárása”; folytak a kivégzések (még 1961 augusztusában is akasztottak), megint nekifogtak az erőszakos téeszesítésnek: az új hatalom berendezkedett.
1961 szeptemberében újfent Kádár lett a kormányelnök, Münnich 1965 nyaráig államminiszter volt, de a napi ügyekbe már nem folyt bele. Emlékiratait írta, még ekkor is fel-feltűnt pesti éttermekben és a kabaréban. Az MSZMP Központi Bizottságának haláláig, a Politikai Bizottságnak 1966 decemberéig maradt tagja. A Szovjetunió kormánya kétszer is (1965-ben és 1967-ben) kitüntette a Lenin-renddel.
Budapesten halt meg 1967. november 29-én. Hamvait a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Pantheonjában helyezték el.
Életút, tisztségek:
1917. májustól az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt, 1918. novembertől a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1944-től a Magyar Kommunista Párt, 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. október 31-től a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1919. június 16.–1919. június 30. A Szlovák Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa.
1945. november – 1946. május: Pécs törvényhatósági jogú város főispánja.
1946. május – 1949. szeptember: Budapest rendőrfőkapitánya.
1949. szeptember 29. – 1950. december 13. Helsinki magyar követ.
1950. december 13. – 1954. április 7. Szófiai magyar követ.
1954. április 7. – 1954. szeptember 1. Szófiai magyar nagykövet.
1954. szeptember 1. – 1956. július 30. Moszkvai magyar nagykövet.
1956. augusztus 7. – 1956. október 25. Belgrádi magyar követ.
1956. október 24. – 1956. október 31. Az MDP Központi Vezetőségének (KV) tagja.
1956. október 26. – 1956. október 28. Az MDP KV Rendkívüli Bizottságának (Direktóriumának) tagja.
1956. október 27. – 1956. október 31. Belügyminiszter.
1956. október 28. – 1956. október 31. Az MDP Elnökségének tagja.
1956. november 7. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.
1956. november 10. – 1957. június 27. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának tagja.
1957. június 29. – 1967. november 9. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja.
1956. november 4. – 1957. február 28. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettese.
1956. november 12. – 1957. március 1. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyetteseként megbízva a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek vezetésével.
1957. február 28. – 1958. január 28. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány első elnökhelyettese.
1957. június 29. – 1966. december 3. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja.
1958. január 28. – 1961. szeptember 13. A Minisztertanács elnöke.
1961. szeptember 13. – 1965. június 30. Államminiszter.