Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)

Művei

1930. október 1-én született Debrecenben. Apja Ormos János, anyja Förster Elza. 1947-48 között a KLTE-n, 1948-49 között a Budapesti Tudományegyetemen történelem-magyar szakon, 1949-52 között ismét a KLTE-n, 1973-74 között Párizsban, 1976-ban Bonnban tanult. 1968-ban a történettudományok kandidátusa, 1980-ban doktora. 1987-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották.

1952-56 között a KLTE tanársegéde, majd Szegeden adjunktus. 1956-60 között az Országos Levéltárban segédmunkás, majd általános iskolai nevelő. 1960-63 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztősége, 1963-84 között a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa. 1984-től a JPTE egyetemi tanára és rektora. 1988. május 22. és 1989. október 6. között a KB, 1989. június 24. és 1989. október 6. között a Politikai Intéző Bizottsága tagja. 1989 októberétől az MSZP Elnöksége tagja és 1990 tavaszán országgyűlési képviselő. 1990-ben lemondott képviselői mandátumáról.

 

Kommunizmuskutató Intézet

1930. október 1-jén született Debrecenben, alkalmazotti családban. Édesapja a Felső-tiszai Ármentesítő Hivatal pénztárnoka, majd főkönyvelője volt. 1948-ban a Svetits Leánynevelő Intézetben érettségizett. A Debreceni Tudományegyetemen kezdte meg felsőfokú tanulmányait, közben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen is tanult, végül 1952-ben Debrecenben szerzett magyar–történelem szakos középiskolai tanári oklevelet.

1951-től az egyetem gyakornoka, 1952–53-ban tanársegédje volt. 1953-ban fegyelmi úton eltávolították állásából és Szegedre helyezték. Itt rövid ideig általános iskolában tanított, majd bekerült az itteni egyetemre, ahol előbb tanársegédként, majd 1957-ig adjunktusként alkalmazták. A forradalom után ellenezte a megtorlásokat s nem volt hajlandó volt munkatársai ellen tanúskodni; ezért állásából eltávolították.

1957 nyarán Budapesten az Országos Levéltárban talált munkát, segédmunkásként dolgozott, majd 1958-tól egy XII. kerületi általános iskolában volt nevelőtanár. 1960-ban szerkesztői állást kapott az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségében.

1963-ban Ránki György közbenjárására az Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársaként visszakerült a tudományos életbe. Itt dolgozott 1984-ig. 1973–74-ben Párizsban, 1976-ban Bonnban képezhette magát ösztöndíjas kutatóként. 1968-ban megszerezte a történettudományok kandidátusa tudományos fokozatot, 1970-ben kinevezték főmunkatársnak. 1980-ban védte meg akadémiai doktori értekezését.

1982-től Pécsett tanított félállású egyetemi tanárként, 1984 nyarán nevezték ki főállású egyetemi tanárnak a Janus Pannonius Tudományegyetemre (JPTE), egyúttal ő lett az akkor már három karral rendelkező felsőoktatási intézmény rektora. Ez utóbbi tisztségét nyolc éven keresztül töltötte be.

A Kádár János leváltásával és a Központi Bizottság (KB) nagy átrendezésével végződött 1988. májusi pártértekezleten őt is beválasztották a testületbe. A politika fősodrában a változás reményei őt is magával ragadták. Aktív szereplője lett az értelmiségi kiútkeresésnek, az állampárt reformerőihez csatlakozott. A hatalom csúcsára került Grósz Károly kísérletet tett az általa képviselt és szorgalmazott „modellváltás” elméleti megalapozására, ezért a KB Pozsgay Imre vezetésével bizottságot állított fel az új pártprogram kidolgozására és az elmúlt évtizedek elemzésére. Ormos helyet kapott a munkabizottság részeként létrejött négytagú „történelmi albizottságban”. (A hivatalos elnevezéssel 1. számú munkabizottság vezetője Berend T. Iván, az Akadémia szintén KB-tag elnöke volt.) Az albizottság szakértők bevonásával kísérletet tett „az elmúlt évtizedek történelmi útjának vizsgálatára”.

A nyilvánosságot leginkább foglalkoztató és az események további alakulása szempontjából perdöntő kérdés 1988 őszén már 1956 őszi események értékelése körül forgott: a társadalomban többé-kevésbé nyíltan végbement 1956 rehabilitálása, a forradalom a hivatalos nyilvánosságban is megszűnt tabutémának lenni.

Az albizottság 1989. január 27-én tárgyalta meg a „Történelmi utunk” című tanulmányt, amely az „ellenforradalom” vagy „forradalom” kérdését a „népfelkelés” formulával vélte feloldani. Ez a megfogalmazás az adott pillanatban jóval több volt puszta terminológiai szőrszálhasogatásnál. Miután Pozsgay másnap a rádióban is megismételte a bizottság új értékelését, az események irányítása végképp kicsúszott az MSZMP kezéből, tekintettel arra, hogy a rendszer saját legitimitását az 1956-os forradalom eltiprásából eredeztette.

(A hivatalos sajtóban a „népfelkelés” kifejezés először a História című történeti ismeretterjesztő folyóirat 1988. november–decemberi számában bukkant fel, Glatz Ferenc történész tollából: 1956 októbere nem volt forradalom, „mert nem nyúlt a társadalmi rendszer alapjaihoz. És ugyanígy nem volt »ellenforradalom« sem, mivel nem kívánta az 1945-48 közötti forradalmi viszonyokat megdönteni. [...] 1956 októbere nem volt forradalom és nem volt ellenforradalom, hanem népfelkelés a sztálini rendszer ellen, amely a térség népeire egy hagyomány nélküli politikai rendszert próbált ráerőszakolni”.)

Ormos Mária a továbbiakban is a párton belül vállalt szerepet a szándéka szerint békés átmenet menedzselésben. 1989. június végén beválasztották a KB Politikai Bizottsága helyett felállított 24 tagú Politikai Intéző Bizottságba.

1989 októberében tagja lett az MSZMP utódpártjaként létrehozott Magyar Szocialista Párt Elnökségének. 1990 tavaszán országgyűlési képviselői mandátumot szerzett, de képviselői mandátumáról már szeptemberben lemondott. Visszatért a katedrára és a tudományos kutatás világába.

1996-tól az MTA–JPTE Európa Története Kutatócsoportját vezette, 1996-tól a JPTE Bölcsészettudományi Karának megbízott dékánja volt. A tanítástól 2000-ben vonult vissza.

Az I. világháborút lezáró békékkel, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával és annak politikai következményeivel, Franciaország és Olaszország két világháború közötti történetével, Franciaország Közép-Európa politikájának a vizsgálatával foglalkozott. Új megközelítésben tárgyalta a nácizmus és a fasizmus, valamint a közép-európai „kisfasizmusok” kialakulását.

2019. december 8-án halt meg Budapesten.

Főbb művei: Az 1924. évi magyar államkölcsön, 1964; Merénylet Marseille-ben, 1968; Franciaország és a keleti biztonság, 1969; Európai fasizmusok. 1919–1939, 1976; A nők a történelemben, 1979; Padovától Trianonig. 1918–1920, 1983; Mussolini. Politikai életrajz, 1987; Soha, amíg élek! Az utolsó koronás Habsburg puccskísérletei 1921-ben, 1990; Hitler, 1993; A barna birodalom, 1995.

Életút, tisztségek:

1951-től a Magyar Dolgozók Pártja, 1969-től a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), 1989. októbertől a Magyar Szocialista Párt (MSZP) tagja.

1962–1984: A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, majd főmunkatársa.

1984. július 1. – 2000. október 1. A Janus Pannonius Tudományegyetem (JPTE) egyetemi tanára.

1984. július 1. – 1992. június 30. A JPTE rektora.

1987. május 8. Az MTA levelező tagja.

1988. május 22. – 1989. október 7. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja.

1988. december 15. – 1989. október 7. Az MSZMP KB mellett működő Művelődéspolitikai Munkaközösség elnöke.

1989. június 24. – 1989. október 7. Az MSZMP KB Politikai Intéző Bizottságának tagja.

1989. október 9. – 1990. május 26. Az MSZP Országos Elnökségének tagja.

1990. május 2. – 1990. szeptember 10. Országgyűlési képviselő.

1990. május 24. – 1993. május 13. Az MTA Elnökségének választott tagja.

1993. május 10. Az MTA rendes tagja.

1995. március 15. Megkapja a Széchenyi-díjat.

1996. július 1. – 2000. október 1. A JPTE Bölcsészettudományi Karának mb. dékánja.

1996. szeptember 1. Pécs város díszpolgára.

2002. június 20. – 2005. június 16. Az MTA II. (Filozófiai és Történettudományok) Osztályának elnöke. 

2008. március 15. Megkapja a Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a csillaggal kitüntetést.

Az Év Honlapja Minőségi díj 2023Az Év Honlapja Különdíj 2023