Hírek

John Fitzgerald Kennedy (JFK), az Amerikai Egyesült Államok 35. elnökének 1963-as dallasi meggyilkolását a mai napig homály fedi. Az egykori demokrata politikus és családjának életét, sikereit, küzdelmeit és mítoszát feszegeti most megjelent könyvében Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézet tudományos munkatársa, akit lapunk az Amerikai álom (vége) – John F. Kennedy című kötetéről kérdezett.

Miért éppen a „celeb elnökről”, John F. Kennedyről írt könyvet?
Azért, mert az élete és különösen a halála körüli rengeteg megválaszolatlan kérdés a mai napig erősen foglalkoztatja a nyilvánosságot, köztük engem is. Könyvemben annak szerettem volna utánajárni, hogy egy hatvan évvel ezelőtt meggyilkolt elnök az amerikai közvélemény-kutatásokban miért tűnik fel sorozatosan az egyik legjelentőségteljesebb elnökök sorában? Kíváncsi voltam, hogy a beszédei és bejelentései által róla kialakított képet hogyan befolyásolta az ellene elkövetett merénylet, hogy hogyan épült fel a róla máig élő mítosz, és hogyan viszonyulnak hozzá az emberek.

A könyvben a Nyugat önbizalomvesztését, sorozatos rossz döntéseket és érdekszférákat is említ. Mennyiben volt más Kennedy idejében élni, mint manapság?
Amikor elhelyezem az olvasót a korban, akkor a huszadik század világháborúit és a hidegháborút is említem, tehát olyan eseménysorozatokat, amelyek napjainkra is kihatással vannak. Kennedy már fiatalon azt vallotta, hogy erős, hősies vezetőkre van szükség, hogy az ország átlendüljön a holtpontokon. És ez az irányítás arra az időszakra is vonatkozik, amikor egy országot éppen ki kell vezetni a válságból.

Manapság más, de Kennedy idejében a kubai rakétaválság volt az „igazán forró” pillanat, amikor a harmadik világháború kitörése egy rendkívül reális veszély volt.

Akkoriban az emberek döntő hányada támogatta, hogy építsenek ki óvóhelyeket és bunkereket, ahol egy atomtámadást is túlvészelhetnek. A nukleáris fenyegetéstől való félelem tehát nagyon is benne volt a levegőben.

Mit tart JFK elnökségének legnagyobb sikerének? Azok csak az ő, vagy az egész család sikerei, hiszen bővelkedett a befolyásukban és anyagi támogatásukban?
Azt, hogy olyan elnök tudott lenni, aki bár politikai döntéseit tekintve kevésbé tekinthető sikeresnek, mégis reményt és hitet adott az amerikaiaknak. Az ötvenes-hatvanas években ugyanis az Egyesült Államokban nem hitték el, hogy megnyerhetik a hidegháborút és legyőzhetik a Szovjetuniót. Azonban JFK megjelenésével, fiatalos lendületével nagyon pozitív benyomást tett, beszédei és szimbolikája pedig reménységet ébresztett az amerikaiakban.

Kennedy kihasználta az adott kor lehetőségeit, rendkívül jól bánt a sajtóval, a tudatos építkezések pedig meg is látszódtak az eredményekben. Ő volt az első amerikai elnök, aki élő televíziós sajtótájékoztatókat tartott, és aki beengedte a sajtót a Fehér Házba.

A család kapcsán érdemes megjegyezni, hogy nem véletlenül beszélnek Kennedy-klánról. Egy szegény ír bevándorló család voltak, akik saját erejükből küzdötték fel magukat a társadalmi ranglétra csúcsára. Mivel már a pénzzel nem kellett foglalkozniuk, a gyerekeket, így JFK-t és testvéreit is a politika, a közszolgálat felé terelték, mondván, amit pénzzel el lehetett érni, azt elérték, innentől pedig a haza szolgálatában kell megfelelniük.

 Így JFK sikere közös siker volt, hiszen az egész család kampányolt érte, sőt akarva-akaratlanul olyan kampánymódszerekhez nyúltak, amelyek a korban teljesen unortodoxnak számítottak, például kifejezetten figyeltek a női szavazók megnyerésére. 

Bár ezen az is sokat segített, Kennedy korának férfiideálja volt, a hölgyek rögtön szerelembe estek vagy azonnal hozzá is mentek volna feleségül. A család tehát kidomborította az ifjú Kennedy előnyeit, míg igyekezett elfedni a hátrányait, mint az Addison-kórját, amely a mellékveséjét támadta. Minden szálat megmozgattak, hogy elfedjék a betegségét, orvosi papírjai rendben voltak, így egészségügyi problémája a köztudatban sokáig csak legenda volt.

„Politikailag a legmegnyerőbb családként” utal a Kennedykre. Hogyan cseng ma ez a családnév az Egyesült Államokban?
Noha Amerika nem egy monarchia, mégis mintha sokakban lett volna egy királyi család iránti vágy, amit a Kennedyk megtestesítettek. JFK hatással volt a divatra, a popkultúrára, a beszédírásra, míg fiáról „az Egyesült Államok vonakodó hercegeként” írtak.

A nevük a mai napig jól cseng, ám érdekes módon a demokrata elnökjelöltségért induló ifj. Robert F. Kennedy által felkarolt témák nem tartoznak a Demokrata Párt témái közé, ugyanis ő amerikai szempontból feleslegesnek tartja az orosz–ukrán háborút, és sürgeti a megegyezést Putyin elnökkel, de felszólal az illegális migrációval szemben is.

Ugyan nehéz megítélni, de milyen elnök lenne ma JFK? Alatta is kitört volna az orosz–ukrán háború?
Történészként a „mi lett volna, ha” kérdésekkel szerencsére nem kell foglalkozzak, de ha megnézzük Kennedy politikáját, amit képviselt, az ma már inkább a republikánusok táborát erősítené.

Mivel JFK is megjárta a háborút, így elítélte a háborús vérontást. A katonai vezetőkkel szemben pedig egyfajta távolságtartást és bizalmatlanságot mutatott, ugyanis korábbi tapasztalataiból azt tanulta, hogy a katonai vezetés beleviheti őt egy háborúba, így a kubai rakétaválság „forró pillanatában” meghozott döntéseket sem akarta rájuk bízni.

Milyen volt Kennedy megítélése Magyarországon? Milyen magyar vonatkozások említhetők vele kapcsolatban?
Mindszenty József bíboros akkoriban sok levelet írt külföldi vezetőknek, felhíva a figyelmüket a kommunista diktatúra elnyomásaira Magyarországon. Mindszenty Kennedynek is írt levelet, gratulálva megválasztásához, és erre érkezett válasz.

Kennedy volt az első és egyetlen amerikai elnök, aki válaszolt Mindszentynek. Sőt, 1957-ben, a magyar forradalom egyéves évfordulóján elmondott beszédében méltatta a szabadságharcosokat, amiért kiálltak egy diktatúrával szemben.

Épp a Magyar Nemzet írta róla akkoriban azt, hogy „A hollywoodi filmcsillagokra emlékeztető, széles mosolyú, fiús kinézetű Kennedy”. Halála mégis megrázta a teljes keleti blokkot, ugyanakkor hamar el is kezdődött a narratíva építése.

Meggyilkolását, tragikus halálát olyan szempontból vizsgáltam, hogy az hogyan épült be a köré épített mítoszba. Ezen mítosz építésében egyébként feleségének, Jackie Kennedynek óriási szerepe volt.

JFK meggyilkolása után például nem vette le a véres ruháját, mondván „csak lássák, hogy mit tettek”.

Jackie Kennedy hatását mutatja, hogy amikor Párizsba látogattak, a franciák éljenezték, a francia sajtó pedig – miután egy Givenchy-ruhában jelent meg a díszvacsorán –, a másnapi újságok szalagcímei Párizs új királynőjeként hivatkoztak rá. Mindezt JFK remek érzékkel ragadta meg, és a sajtótájékoztatót úgy kezdte: „Én vagyok az a férfi, aki Jacqueline Kennedyvel együtt jött Párizsba, és meg kell mondanom, nagyon élveztem”.

Jackie Kennedy azzal, hogy később nevet adott néhai férje elnökségének, megteremtette a kollektív emlékezet keretét, amely cikkek, tudományos munkák sorának jelentette és jelenti ma is az értelmezési keretét.

 Forrás: Magyar Nemzet