Hírek

Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatójának írása az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulójáról a Magyar Nemzetben.

Az alig több mint kétszáz éve született Jókai Mór erkölcsi parancsai ezek:

Tartsátok tiszteletben e napot…

Felvonták a nemzeti lobogót a szabadságharc és forradalom emléknapján, 2026. március 15-én. Fotó: Ladóczki Balázs

E napot, amellyel a magyar nemzet szabadsága kezdődik. A napot, melyben nemzetté vált a nép és eggyé vált az ország. Amikor talpra álltunk. A napot, amikor esküt tettünk a magyarok istenére, hogy rabok tovább nem leszünk. A napot, amely 15 millió magyar szívét tölti el büszkeséggel. A napot, amelyről 178 éve magyarok újabb és újabb nemzedékei emlékeznek meg. Március idusát sosem felejtettük, még akkor sem, amikor nem volt tanácsos beszélni, még inkább megemlékezni róla. Mindig tiszteletben tartottuk, és immáron 36 éve szabadon emlékezhetünk meg róla. Március 15-én ugyanis oly dicső, nemzetformáló tetteket volt képes véghez vinni a magyarság, amely nemcsak elemi erővel mutatta meg a világnak a magyarok ösztönös szabadságvágyát, nemzeti összetartozását, de mind a mai napig lelki táplálékul szolgál minden magyar számára, éljen bárhol a világban.

Éppen emiatt március 15. egyszer és mindenkorra a magyar szabadság egyetemes ünnepe. 1848 tavaszán, a népek tavaszán Budapesten is győzedelmeskedett a forradalom. A polgári Magyarország követelése felülírta az akkorra már recsegő-ropogó feudális viszonyokat. 1848. március 15. az a nap, amikor a reformkor magyar nemzeti tudatot felvirágoztató évtizedei beteljesedtek. 178 évvel ezelőtt, azon az esős, szürke márciusi napon Petőfinek, Jókainak, Irinyinek, a Pilvax Kávéháztól a Landerer Nyomdán, a várban raboskodó Táncsics kiszabadításán át a Nemzeti Múzeum lépcsőjéig tartó forradalommal együtt született újjá a magyar nemzet, s született meg a polgári Magyarország eszménye is, hogy – Széchenyi szavaival élve – Magyarország végre saját tengelye körül foroghasson. Az úrbéri viszonyok eltörlésétől kezdve a törvény előtti egyenlőségen és a cenzúra megszüntetésén át a nemzeti bank követeléséig a híres 12 pont a szabadság és függetlenség vágya mellett egy olyan társadalom igényét is kifejezte, amely az önálló és független, szilárd gazdasági alapokon nyugvó kisegzisztenciák tömegére nyugszik, akik egy nemzetként tűzték mellükre az azóta is büszkén viselt nemzeti színű kokárdát.

A szabadság egy testté forrasztotta a nemzetet

Ahogy később, úgy 1848-ban sem volt elegendő a magyar szabadság kivívásához a forradalom átmeneti győzelme. Az 1848-as forradalom vívmányait, a magyar szabadságot meg kellett védeni a Habsburgoktól, Jellasicsoktól, Windisch-Grätzektől és a cári csapatoktól egyaránt. Az újjászületést és reményt hozó forradalmi szabadság napjai mindösszesen fél évig tartottak, amíg Jellasics Budapest felé indult, hogy rendet tegyen a renitens Magyarországon. Ezzel vette kezdetét a szabadságharc vesztes, de mégis dicsőséges küzdelme, aminek leveréséhez kevésnek bizonyultak a Habsburgok, és a cári Oroszország kétszázezer fegyveresére volt szükség. Oly korszak volt ez, amikor Kossuth egyetlen szavára ezrek álltak honvédnak. Oly korszak volt ez, amikor a Hazáért mindhalálig! felkiáltás nem üres fecsegés, hanem a mindennapi élet rendezőelve volt. Oly korszak volt ez, amikor Petőfi szavaival élve,

Egy szóvá s egy érzelemmé

Olvadt össze a haza.

Az érzelem »lelkesülés«,

A szó »szabadság« vala.

Ezen a napon azonban nemcsak a forradalmunkra és szabadságharcunkra emlékezünk, hanem azokra a bátor férfiakra, akik harcoltak és meghaltak a magyar szabadságért, a hazánkért, nemzetünk függetlenségéért. Azokra, akiktől megtanultuk, hogy büszkék legyünk és hajthatatlanok. Azokra, akik megtanítottak bennünket arra, hogy ne a könnyebbik utat keressük, hanem azt, ami a nemzet javát szolgálja, még akkor is, ha az mérhetetlenül több erőfeszítést követel meg. Azokra, akiktől megtanultuk, hogy nézzünk szembe az erőfeszítésekkel, hogy tanuljunk meg egyenesen állni, amikor az igaz ügyért helyt kell állni. Akik arra is megtanítottak minket, hogy érezzünk együtt az elbukottakkal, és a legfontosabbra: hogy előbb önmagunk urai legyünk, mielőtt másokéi lennénk, hogy szívünk tiszta legyen, céljaink nemesek és, hogy soha ne feledjük, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk.

A ’48-as nemzedék akkor valóra váltott egy immár több mint 300 esztendős álmot: országunk függetlenségének helyreállítását. Mindezt azért, mert a magyar szabadság soha nem hamvadt el a történelem máglyáin. A forradalom után is parázslott a hamu alatt és felizzott a Habsburgokkal való 1867-es kiegyezéskor, életben tartotta a párizsi békediktátumot követően a megcsonkított Magyarországot és az elcsatolt területeken élő honfitársainkat egyaránt. De ez a parázs volt az, amely tartotta bennünk a lelket akkor, amikor két emberellenes diktatúra is arra tett kísérletet, hogy megfosszon bennünket nemcsak emberi mivoltunktól, de jellemünktől, örökségünktől, történelmünktől akkor, amikor az ember úgy elaljasult. A szabadság parazsa a legnagyobb sötétségben lobbantotta lángra a magyar szíveket 1956-ban, és ezen láng fényénél jutott el a magyar nemzet a független és demokratikus magyar állam 1989/90-es újjászületéséhez, hogy aztán győztesként léphessünk át a XXI. századba. Győztesként. Hiszen szabadok és függetlenek vagyunk. Újra.

Legyünk rá büszkék: Mi, magyarok, a szabadságharcosok nemzete vagyunk!

A magyarság történelme ugyanis évszázadok óta a megszállásról, a megszállás ellen vívott szabadságküzdelmekről szól, éppen ezért a szabadságharc nyelvünk egyik legszebb és a magyarság történetének egyik legösszetettebb kifejezése. Benne rejlik a magyarság tragédiáját elszenvedő, mégis túlélni képes, reményt keltő sorsa. Benne rejlik, hogy nekünk a szabadságot nem adják ingyen, nem kaptuk örökül. Számunkra a szabadság vágya magától értetődő, de a léte nem. Mert a szabadságért nekünk mindig meg kellett küzdenünk. Ha kellett, szóval, ha kellett, cselekedettel. Akár az életünk árán is.

A magyar szabadságnak egy titka van: a túlerő által legyőzetve is mindig győztesnek bizonyul, ha hiszünk benne és teszünk érte

Szabadságharcaink – 1848–49 csakúgy, mint 1956 – a magyar nemzettudat kiiktathatatlan részeivé váltak. Bennük legszebb értékeink és eszméink: a szabadság és a függetlenség, a nemzeti érzés iránti vágy testesül meg egyszerre. Az emlékezés és az emlékeztetés kötelesség. Önmagunk és egymás iránti kötelesség mindig, minden időben. Március 15-re emlékezni a mögöttünk hagyott 178 évben azt jelentette, hogy kiállunk a magyar szabadság és az ország szuverenitása mellett. 1848 hősei a szabadság örök hősei voltak a magyar történelemben. Éppen ezért sem véletlen, hogy egy évszázaddal később, 1956. október 23-án a pesti srácok és lányok szabadságharca a Bem-szobornál kezdődött, ami – Milovan Gyilasz szerint – a kommunizmus végének kezdetét jelentette.

1848 ünnepe, a márciusi ifjak és a 12 pont ünnepe összegyűjt minden magyart, éljen az Budapesten, Los Angelesben, Melbourne-ben vagy éppen itt, Oslóban. Összegyűjt bennünket, hogy emlékezzünk az ünnep igazi értelmére: hogy összetartozunk. Hogy szabadok vagyunk. Hogy hűségesek vagyunk hagyományainkhoz, történelmünkhöz, kultúránkhoz, magyarságunkhoz.

Szabadság és hűség

Ez adja március 15. erejét. 1848–49 nagysága ebben rejlik. A március 15-i forradalom több volt egy lázas forradalomnál, egy hősies szabadságharcnál. A változás az ország lelkében, a nemzet egészében zajlott. 1848 márciusa a szabadság örömét, az önrendelkezés szépségét, a polgári fejlődést, egy közösség összetartozásának felemelő érzését hozta el. Emlékezzünk mindazokra, akik miatt minden tavaszunk a szabadság, a hűség, a remény ünnepe lehet.

Ha az ünnepben életünk végső értelme, állomása tűnik fel, – a hétköznapok hosszú sorát útnak kell tekintenünk, mely »életre vagy pusztulásra« vezet. A hétköznapok sora az a szürke vonal, semmivel sem kevesebb hát az ünnepnapok kivilágított állomásainál. Nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem hogy hová visz. Az önzés tévelygéseibe vagy az áldozat egyenes útján a megígért boldogságba?

– teszi fel a kérdést Pilinszky.

A ’48-as nemzedék megadta a maga válaszát erre a kérdésre. Az ő útjuk Segesváron, Világoson, Aradon át vezetett. Küzdelmükkel és áldozatukkal megnyerték számunkra a jelent. Most mi élünk, nekünk kell választ adnunk a hétköznapok által feltett kérdésekre. Nekünk is meg kell nyernünk a jövőt gyermekeink és unokáink számára.

Isten, áldd meg a magyart!

(Elhangzott Magyarország oslói nagykövetségén, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján)

Forrás: Magyar Nemzet