Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója a HírFM Farkasverem című műsorában elmondta, a Nyugat baloldali értelmiségét 1956 durva eltiprása döbbentette rá a szovjet rendszer kegyetlenségére. Emlékeztetett, Washington nem akart hazánk miatt konfliktusba kerülni Moszkvával, így nem törekedett a korábban meghatározott határok megváltoztatására. Az Egyesült Államokba 1956-ban kivándorolt magyarok kapcsán elmondta, általuk tisztességes, jogkövető polgárokkal gazdagodott a tengerentúli ország. Máthé Áron történész, a NEM elnökhelyettese szerint ugyan az USA elfogadta a II. világháborút követő status quót, mégis illegitimnek tekintette a szovjet bábállamok vezetését.
Az intézetigazgató leszögezte, az 1956-os forradalom és szabadságharc véres eltiprása rántotta le a leplet a Szovjetunió valós politikájáról, és mutatta meg a nyugat-európai baloldali értelmiség számára, milyen valójában a kommunizmus. Fekete Rajmund, az írót, Milovan Gyilaszt idézve emlékeztetett: az 1956-os forradalom a kommunizmus végének kezdetét jelentette. Fekete Rajmund hozzátette, az Amerikai Egyesült Államok 1956-ban nem kockáztatta meg a III. világháború kitörésének lehetőségét azzal, hogy a II. világháború után létrejött status quót megváltoztatva katonai lépésre szánta volna el magát a szovjetekkel szemben. Aláhúzta: az ötvenes években Washington lépéshátrányba került Moszkvával szemben a fegyverkezési versenyben, tulajdonképpen nem állt túl jól a kétpólusú küzdelemben.
Az intézetigazgató elmondta továbbá, nem állt az Egyesült Államok érdekében, hogy egy esetleges katonai akcióval megváltoztassa a világpolitikai szabályokat, ráadásul egy kis ország – Magyarország – miatt. Mindezt tetézte annak ténye, hogy a szuezi válság sokkal fontosabb volt Washingtonnak és a Nyugatnak, mint a mi szabadságharcunk – tette hozzá Fekete Rajmund. Óriási bevétel származott ugyanis a két földrészt elválasztó csatorna üzemeltetéséből, így a nyugati világnak komoly gazdasági érdeke fűződött a szuezi csatorna nyugodt működtetéséhez. Csak 1956-ban 11 millió fontra rúgott a csatorna produkálta bevétel – húzta alá Fekete Rajmund.
Az intézetigazgató közölte továbbá, mivel 1956 novemberében elnökválasztást tartottak az Amerikai Egyesült Államokban, a tengerentúli elnökjelölteknek nagyon óvatosnak kellett lenniük külpolitikai kérdésekben, egyik fél sem kockáztathatott túlzottan. Ráadásul akkoriban éppen felívelőben voltak az amerikai-szovjet kapcsolatok, így hatványozottan igaz volt: nem érte volna meg egy radikális szembehelyezkedés Moszkvával egy 10 milliós ország érdekében. Így maradt az elrettentés politikája, amelyet a szovjetek is alkalmaztak az Egyesült Államokkal szemben, konkrét katonai lépés nélkül. A szabadságharc bukását követően ugyan John Fitzgerald Kennedy nyíltan bírálta országa hezitáló, tétova magatartását, és kifejtette, hogy a „forradalmárok a vérüket adták, mi pedig nem csináltunk semmit”, ám részéről ez inkább belpolitikai frázisnak volt tekinthető. Ahogy az is utólagos lépésnek bizonyult, hogy Washingtonnak és az ENSZ-nek egyaránt illegitim volt a Kádár-vezette állampárt és a kormány. Az intézetigazgató szerint az USA egyértelmű nyertese volt sok tízezer magyar 1956-os kivándorlásának, ugyanis ezek az emberek tisztességes, jogkövető amerikai állampolgárokká váltak, akik tudásukkal az Egyesült Államokat gyarapították. Elég csak Paul Hollanderre, a magyar származású, kiváló szociológusra gondolni – emlékeztetett.
Fekete Rajmund felhívta a figyelmet arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok korábbi évtizedeire jellemző nemzeti minimumnak tekinthető antikommunizmus mára megkopott, sőt a Demokrata Párt egyenesen neomarxista irányvonalat képvisel. Szerencsére azonban a novemberi elnökválasztáson vereséget szenvedtek – zárta gondolatait az intézetigazgató.
Máthé Áron a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese elmondta, kétarcúan állt a II. világháborút követő konfliktusok rendezéshez az Egyesült Államok vezetése, ugyanis a teheráni konferencia megállapodásait elfogadta, ugyanakkor illegitimnek tekintette a szovjet érdekszférába tartozó országok vezetését. A történész emlékeztetett, atomháborút semmiképp nem vállalt volna Washington a magyar szabadság érdekében, sőt más későbbi konfliktus esetében sem. Meglátása szerint Moszkva urainak nem fért volna bele egy esetleges magyarországi vereség mellett egy szuezi arculcsapás is, így nem volt kérdés a mi 56-os szabadságharcunk kemény eltiprásának fontossága. Ráadásul az amerikai politika számára sokkal fontosabb volt országuk, valamint politikájuk megítélése és jövője az arab térségben, mint ugyanaz a Kárpát-medencében.
A teljes beszélgetés ide kattintva hallgatható vissza.