Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1933. november 26-án született Kónyban (Győr, Moson és Pozsony k.e.e vm.). Nagyszülei mindkét ágon kisparasztként gazdálkodtak. Férfiszabóként dolgozó édesapja 1938-ban meghalt. Két kisebb testvérével együtt édesanyja szülőfalujába, Balatonbozsokra (Veszprém vm., ma Enying része) költöztek, ott nevelte fel őt édesanyja és anyai nagyanyja.

Elemi iskoláit Balatonbozsokon (1940–44), a négy polgári osztályt Enyingen végezte (1944–48). 1948-tól Fertődön az Eszterházy Kertészeti Középiskolában tanult, 1952-ben leérettségizett és szakképesítést szerzett. Középiskolás éveiben a Dolgozó Ifjúság Szövetsége tagjaként kapcsolódott be az ifjúsági mozgalmi munkába, 1950 őszén, 17 évesen belépett a Magyar Dolgozók Pártjába. Egy év múlva a tanulás mellett már községi párttitkár és a járási pártbizottság tagja lett.

Felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) 1952 áprilisában felállított Lenin Intézetében folytatta. Sorkatonai szolgálatát 1953 és 1954 nyarán teljesítette. Egyetemi évei alatt különböző beosztásokban ifjúsági és pártmunkát végzett, a Lenin Intézet Tudományos Diáktanácsának tagjaként rendszeresen részt vett tudományos diákköri konferenciákon. Abban a különleges kiváltságban részesült, hogy az ország második, majd 1956 nyarától első embere, Gerő Ernő nevelt gyermekeit korrepetálhatta. 1956 őszén ez az ismeretség indította el párton belüli pályafutását.

Alighogy megkezdte utolsó tanévét az addigra önálló intézménnyé alakult egyetemén, 1956. október elején felmentették az előadások látogatása alól, és – vizsgakötelezettségének fenntartása mellett – a 23 éves fiatalembert megbízták a Kecskeméten megalakítani tervezett új pártoktatási intézmény, az Esti Egyetem (későbbi Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetem vezetésével.

Bár visszaemlékezése szerint már 1953-tól rokonszenvezett Nagy Imre nézeteivel, a forradalmi napokban nem vállalt szerepet. November 8-án ugyan leutazott Kecskemétre, ám amíg nem volt mód a pártoktatás újraindítására, tanulmányai befejezésére visszarendelték a fővárosba. Megbízták, hogy kapcsolódjék be a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) szervezésébe s vegyen részt „az ellenforradalom egyetemi maradványainak hatékony felszámolásában”. Mivel az oktatás szünetelt, feleségével együtt 1957 márciusáig a 31. számú Állami Építőipari Vállalatnál dolgozott, majd visszatért az egyetemi pártszervezéshez.

A pályája kezdetén álló ifjú káder kiállt Kádár János régi-új kurzusa mellett; ő a nyilvánosságot is vállalta, s két újságcikkben ítélte el a „színtiszta, steril ellenforradalmat”. „A »Nemzeti Forradalom« olyan nevezetes renegátot sorolhatott »vezetői« közé, mint Nagy Imre, akinek szellemi képességeit ugyan csak egy adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban” – írta decemberben a Petőfi Népében. Ez volt a belépő a pártfunkcionáriusi karrierhez: kérték tőle vagy szívből írta a jelzőket a „tépett szájú, hasított körmű sok kis senkikről” s „hátuk mögött úri bitangokról” – ezt ma már nem lehet kideríteni. A cikkek megírásáért a rendszer végóráiban bocsánatot kért.

1957 nyarán szerezte meg történelem szakos középiskolai tanári és marxizmus–leninizmus szakos oktatói oklevelét. „Én egy falusi nádtetős parasztházból indultam el, innen emelkedtem fel. Korábbi életkörülményeim között legfeljebb inas lehettem volna. Úgy éreztem, hálával tartoztam azoknak, akik lehetővé tették a szellemi és társadalmi felemelkedést” – mondta egy halála előtt egy évvel készült interjúban, amelyben pályáját összegezte.

Az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága mellett működő MLEE igazgatójaként 1957. július 15-én kezdett dolgozni. Egyúttal 1960 februárjától 1961. július végéig másodállású oktatóként a Kecskeméti Felsőfokú Óvónőképző Intézetben filozófiát is tanított.

1960 őszén jelentkezett az ELTE Bölcsészettudományi Karának filozófia kiegészítő szakára, tanulmányait azonban abbahagyta, mert a megyei pártvezetés 1961. július 1-jével az öt hónapos pártiskola igazgatójává is kinevezte. Filozófiai-ideológiai aspirantúrára először 1959 áprilisában jelentkezett, az Akadémia Tudományos Minősítő Bizottsága azonban nem javasolta felvételét, mert a bizottság előtti feleletei „nem ütötték meg a kívánt mértéket. Szükséges, hogy tárgyi tudását alaposabbá tegye”.

1965-ben új és a korábbinál jelentősebb feladatot kapott a megyei pártbizottság apparátusában: ez évtől (a pontos dátumot nem ismerjük) a propaganda és művelődési osztályt vezette. 1968-tól a pártbizottság ideológiai kérdésekért felelős titkáraként már az ő kezében futottak össze „a megyei szellemi élet” irányításának szálai. Kecskemét büszke volt kulturális hagyományaira, a városban még az előző században alapított színház működött, az irodalmi folyóirat éppen távozása évében alakult újjá. A szellem embereivel való rendszeres találkozások egy átlagos megyei funkcionáriusénál jóval tágabbra nyitották szellemi horizontját.

Második aspirantúráját „az egységes paraszti osztály kialakulásának ideológiai problémái” témában kezdte. A dolgozat tárgyának többszöri módosítása után végül 1969 októberében védte meg A szocialista demokrácia és politikai rendszerünk továbbfejlesztésének néhány kérdése című filozófiai (szociológiai) kandidátusi értekezését. A szerző utóbb úgy emlékezett, a disszertáció írása idején kezdődött gondolkodásának módosulása, mégpedig azzal, hogy ő már ekkor összekapcsolta a gazdasági és a politikai reform szükségességét. Ettől kezdve azon igyekezett – így fogalmazott 1993-ban megjelent önéletrajzi könyvében –, hogy „Kádár köpenye alá becsempéssze” az első titkáréval ellentétes politikai szándékait: „Amíg Kádár az oroszok éberségét igyekezett elaltatni, addig én Kádárét”. Művét nem publikálhatta, „dobozba zárták”, ahogyan ő fogalmazott.

Ekkor már felfigyelt rá a Központi Bizottság (KB) tudományos, kulturális és művészeti kérdésekben mindenható titkára, a Kádár János legbelső köréhez tartozó Aczél György is, mégpedig, kissé paradox módon, éppen Pozsgay eredete és indíttatása miatt. A gazdasági reform diadalmas második esztendejében időszerűnek látszott lehetőséget adni olyan népi származású és vidéki kádereknek, akik láthatóan hiányoztak a kulturális irányítás vezető pozícióból, s – Aczél szándéka szerint bizonyára taktikai megfontolásokból – kiegyensúlyozhatták annak urbánus, vagy éppen színtelen és szürke apparátusi nyelvet beszélő állományát. Egy frissen tudományos fokozatot szerzett megyei titkár, aki a reformokról értekezik, érdemes lehetett a figyelemre.

Pozsgayt a fővárosba helyezték, s megbízták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya Sajtó Alosztályának vezetésével. Két év után, 1971 elején kinevezték a párt elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle főszerkesztő-helyettesévé és bekerült a szerkesztőbizottságba. Ebben a minőségében – a pártvezetés külön határozata alapján – részt vehetett a KB osztályvezetői számára tartott heti tájékoztatókon.

1975 nyarán kulturális miniszterhelyettessé nevezték ki Orbán László mellé. (A tárcát 1974-ben hozták létre a művelődésügy átmeneti kettéválasztásával.) Egy év múlva foglalhatta el nyugdíjba vonuló elődje miniszteri székét; 43 évesen ő lett a kormány legfiatalabb minisztere. Szinte napra pontosan hat éven keresztül maradt a kormány tagja, 1980-tól az újra egyesített tárca élén művelődési miniszterként.

Ez idő alatt komoly pozíciókat szerzett – ha nem is pártban, annál inkább az értelmiség köreiben. A bennfentes kortársak például jól tudták, hogy szoros kapcsolatot ápol Csoóri Sándor költővel vagy például a Valóság című folyóirat körül gyülekező értelmiségiekkel. Aczél kiválasztottja szép lassan mentora fejére nőtt. Személye hovatovább igazodási pont lett az értelmiség egyik szelete (a „népi szárny”) számára, abban a szellemi közegben, amelyben – éppen nem függetlenül az ő térnyerésétől! – látensen bár, újra mutatkozni kezdtek a magyar szellemi élet 1945 után betemetni szándékozott, elhallgatott, de soha nem feledett törésvonalai.  

Az MSZMP 1980 márciusában tartott XII. kongresszusán bekerült a KB tagjai közé. A kongresszus utolsó napján Fehér Lajos javasolta PB-taggá és KB-titkárrá választását, a váratlan jelölést azonban Kádár János túl korainak minősítette. Bekerült viszont a KB Agitációs és Propaganda Bizottságába. „A Kádár-rendszer adottságaiból következett a sorsom. Kádár János a konszolidációt hirdető programjával vált az ország és világ kedvencévé […] Ebbe beletartozott, hogy a kirakatban olyan vonzó személyiségeknek is ott kell lenniük, mint én. [sic!] Az értelmiséggel [tegyük hozzá: annak az ún. „népi” szárnyával] nekem volt a legjobb kapcsolatom. Ezt olyan dolgoknak köszönhettem, mint például, hogy Kecskeméten 1969-ben, a betiltása után nyilvános vetítésen mutattam be Bacsó Péter filmjét, A tanút. Odajárt hozzám a filmes értelmiség és a sajtó is szeretett. Én csakhamar a Kádár-rendszer értelmiségi kirakatfigurája lettem” – vélekedett önmagáról és szerepéről a 2015-ös interjúban.

Minisztersége idején elmérgesedő vitákba keveredett Aczéllal, elsősorban a nemzet, a nemzeti kultúra szerepének értelmezésében – noha korábban az ekkoriban miniszterelnök-helyettes „kultúrpápa” állítólag utódjának szemelte ki. Ebből nem lett semmi, már csak azért sem, mert 1981 decemberében a KB ülésén, noha ez nem tartozott illetékességi körébe, Pozsgay hosszan beszélt az adósságválságról és annak okairól. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy 1982 nyarán menesztették tárcája éléről.

Ekkor az afféle „kádertemetőnek” számító Hazafias Népfrontba (HNF) száműzték. Mint utóbb kiderült: törököt fogtak vele. Pozsgay nem vonult háttérbe, s felismerte, hogy a Népfront keretet adhat a párton kívüli politizálás számára. Főtitkárként életet lehelt a látszatszervezetbe, amely papíron komoly közjogi jogosítványokkal rendelkezett, s ezeket ügyesen használta bázisa szélesítése érdekében. Felkarolta az alternatív társadalmi és civil kezdeményezéseket, otthont adott a helyi mozgalmaknak, kluboknak, köröknek, jó kapcsolatokat teremtett a párttal elégedetlen, háttérbe kényszerített vidéki vezetőkkel, s nem utolsó sorban jól használta a HNF kiadványait, elsősorban a nagy olvasottságú napilapot, a Magyar Nemzetet.  

1983-ra a HNF keretein belül kidolgozták egy új választási törvény tervezetét. A kötelező kettős jelölés bevezetését névleges demokratikus engedménynek szánták egy olyan időszakban, amikor Magyarország számára egyre fontosabbá vált a (hitelező) nyugati országok kedvező megítélése. „…a kettős jelölés bevezetése Pozsgay számára lehetővé tette, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön az ellenzékkel, amelynek megbízottai 1985 tavaszán meghívták a Rakpart klubba […] Választunk vagy szavazunk? címet viselő nem nyilvános rendezvényükre. A HNF főtitkára példátlan módon órák hosszat vitatkozott a demokratikus ellenzék jelenlévő tagjaival” – írta róla a korszak elemzője.  

Népfrontos éveire már kialakult valóságos politikusi küldetéstudata, s a történelem felkínálta a lehetőséget, hogy kiteljesítse pályáját. A szellemi-politikai közélet egyre több szereplője sorakozott fel mögötte, az erősödő (rendszer)válságjeleket mutató országban jószerivel azok is benne látták a megoldást, akik nem mindenben osztották nézeteit. S hamarosan eljött az ő ideje.

1985 márciusában Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárrá választása merőben új helyzetet teremtett a magyar belpolitikában is, s szélesre nyitotta a kaput az ambiciózus magyar reformer előtt. Az ugyanebben a hónapban rendezett magyar pártkongresszus ráadásul megmutatta, hogy az MSZMP képtelen alternatívát nyújtani: az elfogadott gazdasági gyorsítási program, a struccpolitika ékes bizonyítékaként, újabb lépés volt a csőd felé vezető úton. Mit sem számított, hogy Pozsgay még művelődéspolitikai munkaközösségi tagságát is elveszítette (a KB Agitációs és Propaganda Bizottságából már 1982 nyarán kihagyták). Ő ekkor már más pályán játszott.

A HNF 1985. decemberi kongresszusán megállapította, hogy „már hét éve korlátozó-megszorító politikát folytatunk”, s ezek „feszültségeket okozó szociális és szociálpolitikai következményeiről” beszélt. Az ekkoriban megfogalmazott Fordulat és reform című gazdasági kritika viszont jórészt piacosítást javasolt az államszocialista gazdaságirányítási modell helyett – persze a fennálló politikai kereteken belül. A dolgozatot 1987-ben közölte a Közgazdasági Szemle, ráadásul félhivatalos jelleget adott az elaborátumnak, hogy azt megvitatta a Pozsgay vezette HNF Társadalompolitikai Tanácsa.

1987 nyarán Kádár János, még egyszer utoljára, a vezetés átalakításával – pontosabban formális személycserékkel – próbálkozott: Grósz Károly került a kormány élére, aki hároméves kibontakozási programot hirdetett, természetesen szigorúan az egypártrendszer keretein belül. Grósz dinamikusnak látszó fellépése a hivatalos politizálás súlypontját a párt felől a kormány irányába mozdította. Pozsgay szempontjából ez azért volt fontos, mert a reformretorika vizein ő is szabadabban manőverezhetett. Időközben a Szovjetunióban megkezdődött a glasznoszty és a peresztrojka, s ez döntő lökést adott a magyarországi folyamatoknak is. A szellem kiszabadult a palackból, a pártállami rendszer számára pedig elkezdődött a visszaszámlálás.

1987 nyarán Pozsgay közvetített Grósznak egy meghívást, amelyet a „népiek” prominensei küldtek: egy általuk szervezett találkozóra invitálták. Grósz üdvözletét küldte, s elhárította a részvételt. Ugyanezt tanácsolta Pozsgaynak is, aki azonban elment Lakitelekre. Az 1987. szeptember 27-én tartott tanácskozáson még a bevezető előadást is ő tartotta. Két hónappal később hosszú interjút adott „saját” lapjának, a Magyar Nemzetnek, s a szövegbe beemelte a teljes nyilatkozatot, benne a javaslattal egy „magyar demokrata fórum” létrehozására s egy mondattal „a nemzet közösen vállalható jövőképének hiányáról”. Pozsgay ellen pártvizsgálat indult, ám az végül nem zárult súlyosabb szankcióval, 1988. február végén írásbeli megrovásban részesítették.

1988 tavaszára, miután Gorbacsov sem marasztalta, Kádár végre belátta: távoznia kell a párt éléről. Az 1988. májusi pártértekezletre időzített puccs olyan jól sikerült, hogy a régi káderek közül csak hírmondók maradtak a legfelső vezetésben.

Pozsgayt beválasztották az új Politikai Bizottságba; ekkor kapott először magasabb párttisztséget. Az MSZMP KB júniusi plénumán őt bízták meg az elmúlt két évtized tanulságait összegző, a párt programnyilatkozatát felülvizsgáló és az új programot előkészítő 15 tagú bizottság vezetésével. Ebben a hónapban államminiszterként bekerült a kormányba is, ahol megkapta számos terület (a tudománypolitika, a kül- és belföldi tájékoztatás) felügyeletét, ő lett a felelős a Minisztertanács és a társadalmi szervezetek kapcsolataiért, neki kellett szerveznie a kormány és a parlament kapcsolatát. Októberben ellátogatott a nyugati határra, s a határzárat „mind történelmileg, mind politikailag, mind műszakilag elavultnak” minősítette. Novemberben az Országgyűlés elé terjesztette a kormány úgynevezett demokráciacsomagját, amely ugyan kilátásba helyezte a pártállam demokratizálását, de nem szólt a többpártrendszer lehetőségéről.

1988. november végén Grósz Károly elmondta hírhedt „fehérterroros” beszédét, ám ez – mint utóbb bebizonyosodott – nem volt több puszta fenyegetőzésnél. A realitást a történelmi pártok újbóli színre lépése jelentette, de az állampárt továbbra is elutasította a többpártrendszert, 1956 átértékelését, Nagy Imre rehabilitálását. A romániai falurombolás és a bős–nagymarosi vízlépcső-beruházás elleni tiltakozásul több tízezres, legális demonstrációk szerveződtek.

1989 elején Pozsgay személyes fellépése (ahogyan a korszak kutatója frappánsan mondta: „nyilvánosságpuccsa”) adott új lendületet az „alternatív” erőknek. Az MSZMP KB által az előző év júliusában megbízott és általa vezetett bizottság 1. számú munkabizottsága (az ún. történelmi albizottság) januárra elkészült az ő tudtával és jóváhagyásával készült jelentéssel. Az államminiszter – kihasználva az alkalmat, hogy Grósz Károly a davosi világgazdasági konferenciára utazott – január 28-án a Magyar Rádió „168 óra” című műsorában az ország nyilvánossága előtt kimondta: „A bizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarchisztikus és a nemzetet megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.” Bizonyára igazuk van azoknak, akik úgy vélik, a „népfelkelés” szó kimondása tette Pozsgayt az egyik legjelentősebb rendszerváltó politikussá. A rendszer – az állampárt és a kormány – egyik vezetőjeként mondta ki, hogy érvénytelen az az „elméleti alap”, amelyre az 1956 utáni (önkényuralmi) rezsim egész történelmi legitimációja épült.  

Hosszas és éles viták után – jellemző módon a magát ekkor már reformernek pozicionáló Horn Gyula is hevesen vitatta a megfogalmazást – a PB is elfogadta 1956 új értékelését, s február 10–11-ei ülésén azt a KB is megerősítette. Paradox módon ez a KB-ülés úgy próbálta ellensúlyozni a visszavonulást, hogy deklarálta a politikai pluralizmus, a többpártrendszer időszerűségét. Innen már nem volt visszaút, az MSZMP végképp defenzívába szorult.

A nyilatkozattal Pozsgay rendkívüli népszerűséget szerzett, a mindent eldöntő 1989-es esztendőben már nemcsak az országban, a nemzetközi politikában is őt tekintették a demokratikus reformok letéteményesének: kétszer találkozott az amerikai elnökkel és a brit kormányfővel, fogadta a pápa, a (nyugat)német kancellár, a francia elnök. A utolsó időkben a Nyugat számára ő volt az általuk optimálisnak tartott békés átmenet kulcsfigurája.

Csakhogy a főhatalom megszerzéséhez partnereket kellett találnia. A párton belül feltétlenül számíthatott az egyre terjedő a reformköri mozgalomra, amely természetes hátországaként működött. Ő azonban óvakodott attól, hogy a mozgalom élére álljon: sem az áprilisi kecskeméti, sem pedig a májusi szegedi reformköri találkozón nem hívott fel új párt alapítására, pedig a többség ezt várta tőle. Pozsgay ezt utóbb azzal az általa fenyegetésként értékelt szovjet szándékkal magyarázta, hogy Moszkvában a párt egységének és cselekvőképességének megőrzését tartották a legfontosabbnak. Pedig éppen a régi párt és főként annak vezetője alkalmatlan volt bármiféle kibontakozás levezénylésére. Paradox, de magyarázható módon a nyugati fővárosokban is tartottak a túlságosan gyors közép-európai átalakulás következményeitől, főként attól, hogy azok meggyengíthetik az ő számukra az egyetlen valóságos partner, Mihail Gorbacsov belső hatalmi pozícióját: ők a közép-európai stabilitás fenntartásában voltak érdekeltek. – Pozsgaynak volt még egy indoka a pártszakadás elkerülésére; miként később írta, ebben az esetben „az MSZMP retrográd oldala megtartja magának a párt infrastruktúráját, vagyonát, nyilvánosságát, és reaktiválja hatalmi eszközeit”. Nos, ott volt Németh Mikós ekkor már független hatalmi centrumként működő kormánya, amelynek módja lett volna megakadályozni valamiféle véres végkifejletet.

Összességében úgy tűnik, Pozsgay elszalasztotta az alkalmas és – mint utóbb kiderült: számára az egyetlen – pillanatot, amelyben biztosíthatta volna a maga számára valóságos tömegerők támogatását a végjáték levezénylésében. Őszre az is kiderült: tömegek híján csak a pártpolitikai machinációkban reménykedhetett. Benne ragadt abban a pártban, amely már csak az események nyomában kullogott. Ő bizonyára úgy kalkulált, hogy az MSZMP még mindig potens hatalmi bázist nyújthat a számára, miként ekkor még a párt is saját politikai jövője zálogának tekintette az államminiszternek a Magyar Demokrata Fórum (MDF) prominenseihez fűződő kapcsolatát.

Június elején életre hívott egy „pártoktól független” politikai mozgalmat is, érezvén, hogy a párton kívül is bázist kell szereznie, több lábon kell állnia: vezetésével megalakult a Demokratikus Magyarországért Mozgalom (DMM). A zászlóbontás a nemzeti kerekasztal-tárgyalások megkezdése előtt öt nappal történt, miközben őt jelölték az MSZMP tárgyalódelegációjának vezetőjévé. A „nemzeti centrum” ötlete nem vált be, a DMM a továbbiakban nem volt tényező, a fő kérdések a kerekasztalnál dőltek el.  

Június 16-án díszőrséget állt a Hősök terén Nagy Imre koporsója mellett, de három hét múlva az emberek ott láthatták Kádár János ravatalánál is. Ott kellett lennie mindkét gyászszertartáson, ám a temetési képek szimbolikája sokatmondó.

Június végén a közvélemény előtt már megbukott Grósz Károly leváltását úgy oldották meg, hogy kettejük részvételével alakult meg az MSZMP Elnöksége (kiegészülve Németh Miklóssal és Nyers Rezsővel). Pozsgay tagja lett a PB helyett felállított Politikai Intéző Bizottságnak is, s ami fontosabb, a párt őt jelölte köztársasági elnöknek – aki még a parlamenti választások előtt elfoglalhatná székét.  Tekintettel arra, hogy elképzelésükben erős jogosítványokkal rendelkező köztársasági elnök szerepelt, éles politikai versengés kezdődött, amelynek tétje már az MSZMP utáni Magyarország politikai pozícióinak birtoklása volt.

Miközben pályája csúcsára ért, Pozsgay szép lassan légüres térben találta önmagát. Még mindig ragaszkodott a „demokratikus szocializmus” elképzeléséhez, noha ekkor már a jelző nélküli szocializmuson való túllépés volt napirenden. Ez utóbbit pedig a legálisan működő radikális ellenzék képviselte, miközben ő a végóráit élő állampárt elnökségi tagja, államfőjelöltje és delegációvezetője volt. 

Egy ideig úgy tűnt, vannak esélyei az államfői pozíció megszerzésére: a kerekasztalnál elfogadott záródokumentum lehetővé tette, hogy a köztársasági elnök személyéről még a parlamenti választások előtt döntés szülessék („a politikai stabilitás elősegítése érdekében kívánatos a köztársasági elnök ez évi megválasztása”). Tekintettel arra, hogy Pozsgay és az MDF kulcsfigurái közötti kapcsolat több volt puszta spekulációnál, s ez nem zárta ki egy esetleges MSZMP–MDF-koalíció létrejöttét egy erős szocialista elnökkel kiegészítve, a záródokumentum ellen vétót nem emelő, de azt alá nem író négy radikális párt népszavazás kiírását kezdeményezte. Az Országgyűlés ugyanis október 31-én 1990. január 7-ére kitűzte az elnökválasztás időpontját, azzal, hogy ennek megtartása a november 26-án esedékes népszavazás eredményétől függ.

Pozsgay ekkoriban éppen két hetet töltött távol az országtól. Nem állítható, hogy kampány alatti hosszú távolléte befolyásolta az eredmény alakulását, de mivel végül mindössze hatezer szavazat döntött arról, hogy az elnökválasztásra parlamenti választás után kerüljön sor, akár ennek is lehetett jelentősége.

A „négyigenes” népszavazás kissé kacifántosan megfogalmazott első kérdésére – „Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására? (Igen szavazatával Ön azt támogatja, hogy a köztársasági elnököt ne a nép, hanem az új Országgyűlés válassza meg. Nem szavazatával azt támogatja, hogy a köztársaság első elnökét közvetlenül a lakosság válassza meg) – a 4,3 millió szavazó 50,07 százaléka igennel, 49,93 százalékuk nemmel válaszolt. 6404 szavazaton múlott Pozsgay Imre politikai jövője. 

„Lórúgásként éltem meg, nem tagadom. Pedig lett volna dolgom államfőként. De ezt nem akarták az ellenfeleim. De utána nem süllyedtem az önsajnálatba, más feladatok után néztem. Megtaláltam egyetemi tanárként” – emlékezett az érintett. 1991-ben kezdett tanítani a Debreceni Egyetemen.  

Az állampárt megszűnésekor csatlakozott a jogutód Magyar Szocialista Párthoz (MSZP), az új pártban elnökségi taggá választották. Az 1990. tavaszi szabad választásokon pártja 10 százaléknál alig több szavazatot szerzett; ő maga elvérzett a soproni választókerületben, az első fordulóban csak harmadik lett, a másodikra visszalépett. 1990 májusában az MSZP kongresszusán a párt egyik alelnökévé választották, és őt jelölték a parlamenti frakció élére. 1990 novemberében kilépett az MSZP-ből, listán szerzett parlamenti mandátumát 1994-ig megtartotta.

1991 májusában Nemzeti Demokrata Szövetség néven új pártot alapított. 1998-ban az MDF jelöltjeként indult a parlamenti választásokon, sikertelenül.

1991-től 2003-ig Debrecenben az egyetem Politológiai Tanszékének egyetemi tanára, 2003-tól a Károli Gáspár Református Egyetem professzora volt.

A politikai színtéren 2005-ben jelent meg újra, amikor tagja lett az Orbán Viktor által vezetett Nemzeti Konzultációs Testületnek. A 2010-es országgyűlési választások után a kétharmados többséggel megválasztott régi-új miniszterelnök mások mellett őt is felkérte Magyarország új Alaptörvényének kidolgozására. A már idézett 2015-ös interjúban egyedül Orbán Viktort nevezte államférfinak a rendszerváltás utáni miniszterelnökök közül.

2016. március 25-én, 83 éves korában halt meg Budapesten. Április 15-én Farkasréten temették.

Életút, tisztségek:

1950-től a Magyar Dolgozók Pártja, 1957. februártól a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), 1989. októbertől 1990. novemberig a Magyar Szocialista Párt (MSZP), 1991-től a Nemzeti Demokrata Szövetség (NDSZ) tagja.

1956. október 15. Kinevezik az MDP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága esti egyetemének igazgatójává.

1957. július 15. – 1965: Az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetemének igazgatója.

1961. július 1. – 1965: Az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága öt hónapos pártiskolájának igazgatója.

1962–1965. Az MTA–TMB önálló aspiránsa.

1965–1968: Az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága Propaganda és Művelődési Osztályának vezetője.

1968–1969: Az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottságának (ideológiai) titkára.

1969–1971: Az MSZMP Központi Bizottsága (KB) Agitációs és Propaganda Osztálya Sajtó Alosztályának vezetője.

1971–1975: A Társadalmi Szemle főszerkesztő-helyettese.

1971 – 1980. március: A Társadalmi Szemle szerkesztőbizottságának tagja.

1975. július 1. – 1976. július 22. Kulturális miniszterhelyettes.

1976. július 22. – 1980. június 27. Kulturális miniszter.

1976. július 22. – 1982. július 7. Az Országos Közművelődési Tanács alelnöke.

1980. március 27. – 1989. október 7. Az MSZMP KB tagja.

1980. március 27. – 1982. június 23. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának tagja.

1980. április 29. – 1985. április 23. Az MSZMP KB mellett működő Művelődéspolitikai Munkaközösség tagja.

1980. június 27. – 1982. június 25. Művelődési miniszter.

1982. június 24. – 1988. július 4. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára.

1985. november 17. Megkapja a Szocialista Magyarországért Érdemrendet.

1988. május 22. – 1989. június 24. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja.

1988. június 29. – 1990. május 23. Államminiszter.

1988. július 22. – 1990: A Minisztertanács Tudománypolitikai Bizottságának elnöke.

1989. június 24. – 1989. október 7. Az MSZMP KB Politikai Intéző Bizottságának tagja.

1989. június 24. – 1989. október 7. Az MSZMP Elnökségének tagja.

1989. október 9. – 1990. november 7. Az MSZP Országos Elnökségének tagja.

1990. május 26. – 1990. november 27. Az MSZP alelnöke.

1991. május 17. – 1991. december 20. A Nemzeti Demokrata Szövetség (NDSZ) ügyvivője.

1991. július 12. Kinevezik a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem egyetemi tanárává.

1991. december 20. – 1996. január 20. Az NDSZ elnöke.